A kamasz, ha egészségesen fejlődik tízéves kora körül, már kezd telítődni a szülei hibáinak megtapasztalásával. Hangot is ad ennek. Kritizálgat. A párkapcsolatokban is eljön a megszokás. Csökken az oxitocin szint. Kezd barátibb, testvériesebb lenni a kontaktus jobb esetben. Hiszen a kapcsolat elején megtetszett valamiért a másik. Szerettünk volna hozzá közel kerülni. Minél többet, amennyit csak lehet együtt lenni. Majd evidenssé váltak a másik erősségei. A hiányosságokat kezdjük szóvá tenni. Fáj a kritika. Mi a helyzet önmagunkkal? Fiatalon világmegváltó elképzeléseink vannak. Majd megtapasztaljuk a gyengeségeinket, hiányosságainkat. Az önmagunk iránti szeretetünk, is alább hagy? Reálisan kell látnunk, miben vagyunk az átlagtól jobbak, gyengébbek. Elfogadnunk. Ez van. A gép ezt dobta. Ebből ezt lehet kihozni. Hasonlíthatjuk a hasonló helyzetben levő kortársainkhoz magunkat, hogy az önelfogadásunk lehessen reálisabb. Ne ostorozzuk feleslegesen önmagunkat irreális elvárásokkal. Maximalizmussal. Például tőlünk 10-20 évvel fiatalabbakkal mérve össze önmagunkat érthető, ha más a kép. Hiszen az összehasonlítás igazságtalan. Szóval tegyünk róla, hogy az önmagunk iránt érzett szeretet ne múljon! Sőt, amikor ehhez az íráshoz képet kerestem, tovább gondolandó témákra leltem. Öleld magadhoz képzeletben a kis éned gyengéden. Legyél minél megértőbb vele! Még a kedves ráncaidat is szeresd! Változtass, ha korábban te voltál önmagad legnagyobb ellensége! Hiszen a maximalisták például túlzott szigorral, korholó belső monológokkal bántják önmagukat. A legelgondolkodtatóbb pedig, hogy ha önmagad szereted, akkor állítólag bárki élhet melletted. Ebben a témában is találtam könyvet. Arról is töprenghetünk, hol a határ az egészséges önszeretet és az egoizmus között. :) Kati
„A szerelemnek múlnia kell…?”
Minden vélemény számít!