A 2 kutya amikor enni kap az egyik nem is saját tálkájára pillant, hanem a másikéból próbál enni. A sajátját nyugtázta, hogy abban már van. A másiktól, mi az amit elvehet. Lenyúlhat. Lehúzhat. Analóg a helyzet sok emberi javakhoz való hozzáállással. Mivel napi szinten látok ilyen attitűddel működőt, ezért elgondolkodtam a telhetetlenségen. A bélpoklosnak nevezettek, a régi népiesebb jellemzéssel tényleg léteztek, léteznek. Ez egy betegség. Az agy az elégnél nem jelez. Ezen túl még az egykék is eszembe jutottak, akiknek nem kellett kiskoruktól fogva lökdösődni, könyökölniük a javakért, mint a több testvérrel felnövőknek. A korábbi háborús, nélkülözős időkben amikor kevés volt mindenből, akkor éhezve szintén küzdeni kellett, hogy jusson, amiből csak lehet. Mindezeken túl még van olyan önzőbb, akinek egy életre fut egy program a fejében, hogy a másiktól elvenni kell. Akár csak a jó érzést is. Az irigység is befigyel. Például egy bizonyos dolgokban szerencsésebb csípi a többiek szemét. Még a korosabbak körében is. Ő miért nem annyira beteges? Ő miért nem torzult annyira el? Ő miért nem csúnyult annyira meg? Ő miért nem keseredett annyira meg? Neki miért van még több erőnléte, pénze? Szándékosan a végére írtam. Mert van amikor már az erőnlét a pénztől is fontosabb, irigylésre méltóbb. Erről még másutt részletesebben is írok. :) Kató