Szoktam úgy fogalmazni, hogy hiba kereső üzemmódban figyel a túl kritikus partner, gyerek, kollega, főnök…. Mennyi motiváció marad ilyenkor akarni jót tenni. Elfásultan, még megteszem, amit jónak látok, aztán nem foglalkozom azzal, milyen érdeküket próbálták érvényesíteni rajtam keresztül. Sorsukra bízom. Nem lehet mindenkinek megfelelni. Létezik ilyen esetekben a háttérben irigység is. Ha valami irigylésre méltóan működik, akkor önmagunkon is észre vehetjük, hogy elkezdjük szőrszálhasogatóbban figyelni. Mintha csak azt mondanánk. :”Jó, jó, de azért ez, meg az nem annyira stimmel ott.”… És akkor mi van? Ha nem perfekt, attól még működőképes. Még jó lehet. Ahogy korosodom egyre inkább az energiaszint alakulásával tapasztalom, hogy az elég jó is jó. Szokták humorosan írni arra a hazánkat sok helyütt jellemző mentalitásra, hogy: ” Jól van az úgy.” Vannak lustább típusok, lazább attitüddel működők, akik fiatalon is megengedőbbek, elfogadóbbak. A makulátlanságot követelők, elvárók, nézzenek csak tükörbe! Minden téren ők sem képesek a hibátlan teljesítésre. Ha megpróbálják, belegebednek. Mire föl várják mástól el? A maximalizmus lekűzdhető, kezelendő. Az életünkbe kerülhet. Az elégedettség érzetet elveszi mindenképpen. Ergó, legyen merszünk és vállaljuk a tökéletlenségünket fel, mert perfekcionistának lenni nem érdemes, még, ha próbálnak is affelé terelni a velünk örökké elégedetlenek. :) Kati