Akinek mindig megvan Hallottam ezt a félmondatot, ma. Utaltak valakire, akiről mindannyian tudjuk, hogy folyton olyan undok hangulatban van. Mindannyian ismerünk ilyen embert. Vagy a rokonaink vagy a kollégáink közt van ilyen. A szája szinte rögzül lefele görbületben. Mintha mindig a nehéz napjait élné. Van az életünkben nehezebb nap vagy nehezebb időszak. De elmúlik. Próbáljuk túlélni. Dehogy marasztalnánk. Ám lehet, hogy tudat alatt van aki ezt teszi? A szenvedés erőket hoz fel belőle. Motiválja a nehézségek elhárítása. A közömbösség, a közöny, a langyos vízben lét unalmas. Minden olyan helyzet amivel meg kell küzdeni élcesít. Akár ilyen magyarázat is lehet. Sajnos rá is lehet szokni a folytonos siránkozásra, károgásra. A belső monológ is rögzülhet ilyen rossz pozícióban. Össze kell szedni magunkat. Hallhattam neves pszichológus előadásán, hogy próbáljunk meg mosolyogni és elindul egy folyamat az agyunkban, a bensőnkben. Majd az ad kifele is egy megerősítést. Tehát tükröződik. Pozitív változást generál. Megtörhető tehát az ördögi kör, a lefele húzó spirál. Magunk tehetünk ellene. Még akkor is , ha eleinte nem őszinte a mosolyunk, mert még belül nincs rendben sok minden.