Többször is írtam már a szőrszálhasogató maximalisták belső boldogtalanságáról. Önmagukkal és másokkal való örökös elégedetlenségéről. Amivel megkeserítik önmaguk és mások életét. Ha az a felszólítás, hogy „csak a legjobb a jó”, akkor ott a keserű elégedetlenség folyton. Pedig működőképes a felzárkóztatott elég jó is. Sosem voltam kitűnő- tanuló. Viszont nyolcadikban is 4,8 volt az átlagom. Ugye milyen érdekes, hogy egész életünkre mennyire nagy jelentősége van annak, hogy gyerekként az iskola hová sorolt? Tehát szokott lenni az osztályokban néhány kitűnő és vannak a négyesek, majd a közepesek és a többi. Vagyis a nem kitűnőkből van a többség. Akik felnőttként is dolgoznak, viszik az életet, alkotják a társadalmat. Említhetnénk az egy valamiből kimagaslóan teljesítőket még, akik más téren viszont nehezebben hozzák össze az átlagot. Ez is érdekes téma. Valamint elgondolkodtató, ami még mostanság nagyon foglalkoztat: Mennyire tartanak engem okénak? Az Emberi játszmák könyvben ErIc Berne írja, hogy hová is tartozunk. 1. Mindenki oké, én is az vagyok. 2. Én oké vagyok, a többiek nem. 3. Mindenki oké, én nem. 4. Senki sem oké. Annak kapcsán töprengtem ezen, hogy hol a helyem. Ahol azt sugározzák felém, hogy nem vagyok oké, ott mi keresni valóm van? Vonatkoztathatjuk ezt kapcsolatainkra. Ha maximalista, akivel teszem a dolgomat, legyen az partner vagy kolléga, akkor mindig azt élem át, hogy nem vagyok elég jó. Pedig, ahogy a címben is írtam bizony az elég jó is jó! :) Kati