Ennek állandóan lágy a keze. Mindig simogatva terel. Mindig türelmes. A végletekig tiszteli a nő szabadságát. De mégis van benne némi vadság. Azért néha – talán – tánc közben ráver a nő fenekére. Amikor az meglepődve felkiált, nevetve mondja: „Csak tudni akartam, hozzám tartozol – e kedvesem?”

Azért nekem túl sok a parfőn rajta. Létezik ilyen férfi? Soha nem pukkant, néha sincs izzadság szaga? Talán bizonyos körök kitermelik a maguk ehhez hasonló patriarcháit. De az ilyet nagyon kell szeretni, mert engedetlen asszonyt ez meg nem rendszabályoz. Túlságosan fél ahhoz saját magától. Nagy hatalom ám a lelkiismeret! Azt megsebezni, akit szeretünk? Nem olyan könnyű.

A filmhez: mindig a srác vezet. Mégis mindig a lányról szól a film. Mint a sensei és tanítványa. Mint az Úristen és mi.

Zoli