Szállóige volt a családunkban. A mama a sógornőjével gyakran versengett azon, hogy melyikük szorgosabb. Sorolták, milyen munkákat végeztek el egy-egy nap. Volt amikor azt mondta egyikük a másiknak: ‘Az semmi, az nem munka.” Ez persze fájni tudott. Hiszen aki elvégezte, elfáradt. Elgondolkodtam ezen, mert a napokban említettem egy embernek, hogy mosom az ablakokat. Erre hallom, kommentálja, hogy annak nincs látszata. Felelevenedett anyáim diskurzusa. Rájöttem, hogy ilyenkor a másik elismerést várna, de nem kap. Tiszteletlenek vele. Lenézik, semmibe veszik. Pedig dicséret járna, várna. A fájdalom sértettséget szül. Megorrol, akinek semmibe veszik a munkáját. Hogyan kell kivívni a tiszteletet? Hogyan kell megjelölni a személyiségünk határait? Nem is olyan egyszerű ez. Állítólag nemet kell mondani egy egy dologra. A tisztelet mögött szimpátia van. Elismerés. Ha ezen a ponton hibádzik a kontaktus, akkor el lehet gondolkodni azon, hogy mi oka van? Azt szokták a neten írni: „Van azzal egy gond, ha mindenkit magad elé engedsz. Azt mutatod nekik, hogy te nem vagy fontos.” Az alázatot tehát ne vigyük túlzásba. :) Kata