Kívülállók jobban észre tudják venni, amikor ilyen a helyzet. Rálátnak jobban. Van egy kis, kellő távolság. Mi szubjektíven, benne vagyunk a helyzetünkben. Ez némileg vakká tesz. Ha szerencsénk van, akkor ezt olyan módon tudatják velünk, hogy ne fájjon. Szóval, van amikor szinte bevonzunk bajokat. Terhelve ezekkel önmagunkat. Miért teszi ezt az egyén önmagával? Dolgozik valamiféle bűntudat? Okoljuk valamilyen témában önmagunkat? Gondolkodjunk el rajta! Hogyan tudnánk módosítani? Hogyan ne bántsuk önmagunkat? Az is kérdés persze, hogy miért tesszük? Miért annyira nehéz az önmagunk elfogadása? Érthető, ha szeretnénk fejlődni. Lenni mindig egy kicsit jobbak. Aztán elkezdünk lenni túl szigorúak. Szigorúbbak, mint másokkal. Ha nem érjük el az elképzelt szintet, akkor büntetünk. Ez lehet a baj? Vagy a nagy elemzések során okoljuk valamiért magunkat és szintén büntetünk. Mintha levernénk magunkon. Lehet, hogy nem is tudatos az egész. Mi végre ez a nagy elvárás? Szigor. Van értelme? Sokra akarjuk vinni? Szép, ha merünk nagyot álmodni. Ám a megértő hozzáállás is fontos. Bölcsen szokták tanácsolni: „Ne gondolj betegségekre, mert bevonzod. ” Ha ez mindig így lenne, akkor igen gazdagok lehetnénk, mert a pénzre is nagyon sokszor gondolunk. Tehát mielőtt beskatulyáznánk magunkat hipohondernek, tudatos vagy tudattalan önmarcangolás helyett javaslok megértőbb hozzáállást önmagunkhoz. Nagyobb önelfogadást!  Nem mindig könnyű önmagunkról elhinni, hogy egy igaz gyöngyszemek vagyunk. Különösen, ha a környezetünk szisztematikusan cáfolja ezt az üzeneteivel, elégedetlenkedő, telhetetlen megjegyzéseivel.  Azért csak próbáljuk meg! :) Kati

Lenned kéne még ilyenebbnek, olyanabbnak. Tenned kellene szerintük még ezt, meg azt még jobban. A magaddal kapcsolatos elégedettséget kezdik ki a mondataikkal. Nem mindig egyszerű ezt beazonosítani. Olyan valaki kell legyen a közelünkben, aki így ahogy vagyunk elfogad. Örül nekünk és akar velünk lenni minél többet. Nem csak akkor, ha ennek, meg annak a kritériumnak majd még megfelelünk. Például szépen végig tevékenykedtem egy napot. Elégedetten fekszem le. Ám reggel úgy ébredek, hogy ó még ez meg az, sőt még amaz is mennyire nincs eléggé jól elrendezve. Elégedetlenség van jelen. Némileg pozitív, ha tevékenységre sarkall. De ha rossz érzéssel színezi át a napot, akkor nem. Van aki csak úgy tudja szeretni önmagát, ha  kimerítő munkákat sportolásokat teljesít. Például az is előfordul, hogy a saját otthonunkra elégedetlenül tekintünk bizonyos emberek látogatását követően. Noha szeretni szoktuk a „fészkünket”. Aki érzékeny, annak nem ismeretlen ez az érzet. Ilyenkor kellő bölcsességgel kell helyre tennünk a magunk és a másik ember érzéseit. A viszonyunkat. A másik érdekeit. A hatását. Fontos, hogy szeressük önmagunkat. :) Kata

Erős kifejezés arra vonatkozóan, hogy elfáradnak a nyugdíjba vonulók. Mire  pihennének, már olyan betegek, hogy vége is az életüknek. Például az ismerőseim emlegetik Rudi papát, aki tegnap még dolgozott és másnap meghalt. Pár nap múlva ment volna nyugdíjba. A másik vélemény pedig a neten az a kínai orvos aki 90 éves korában is dolgozott. Másoknak is javasolja, hogy amíg csak bírnak legyenek aktívak. A mozgás az élet. Ha leáll valaki, akkor vége. A mozdulatlanság halál. Valahol a közép utat kell megtalálni. A mértékletességet. Tevékenykedni amennyit csak lehet. Megtalálni azt amit szívesen teszünk. Ami nem is tűnik munkának. Ehhez jó önismeret kell. Szellemi erő. Eljutni ilyen szintre. Tudni mi kell nekünk. Mivel tudunk a leginkább azonosulni? Beszélgessünk a minket ismerőkkel minél többet! A munkahelyi szabályok, korlátok, a vezetőség, a kollégák, a versengés persze akkor is fárasztó,ha rá is találtunk a hozzánk leginkább passzoló tevékenységre. Otthon a nyugdíjas önmaga oszthatja be a teendőit. Az aktív fizikai munkáit, a pihenő időit. Ehhez bölcsesség kell. Fegyelem. Jól dönteni. Éretté válni erre a feladatra. :) Kata

Imád adni egyik kedves barátném. Ám gyakorta átéli, hogy amikor olykor szüksége lenne rá, hogy kapjon, hiába vár. Hallom szinte a régi ismerősöm mondatát: Megkapja, majd ő is amire szüksége van, csak valahonnan egész máshonnan. Valóban igaza van. Tapasztaltam. Tehát ne erőltessük. Jönni fog a gondviselés, csak épp onnan, ahonnan nem is reméltük. Adni egy olyan késztetés, ami szinte elönti az embert. Jó érzéssel tölt el. Mosolyt kapunk ilyenkor többnyire cserébe. Van akinek pont az hiányzik, hogy kedvesen, szeretettel mosolyogjanak rá. Annyi bántást kap innen, onnan. Például az elkényeztetett éretlen undok kamasz gyerekeitől. Elvárás a munka, a hatóságok felől. Túlzott szigorú kritika, hibakeresés mindenhonnan. Érthető, ha telítődik az ember és mosolyt, elfogadást remél valahonnan. Kerülhessen ismét valahogyan egyensúlyba.?) Kata

„Nekem a kérés nagy szégyen. Adjon úgy is, ha nem kérem.” Nem szívesen kér az ember. Ám adódhat olyan helyzet, amit egyedül megoldani képtelen. Elgondolkodtató a hozzáállás ilyenkor a helyzethez. A segítségre szorulóé is és a segíteni képesé is. Figyelem azt az ismerősöm, aki direkt szeret kérni, mert olyankor kontaktusba kerül. Ismerkedik. Tapasztalatokat szerez. Egyedül él. A magánya oldódik a csevegés során. Új embereket ismer meg. Míg legtöbbünk viszont kifejezetten  kerüli, hogy kérnie kelljen. Ha lehet, sokunk inkább megold egyedül szinte mindent. Egyszerűbbnek tűnik. Komplikált igazodni másokhoz. Ismerjük a kedves történetet: Halad malacka a Mici mackóhoz. Közben töpreng. Szükségem lenne egy kalapácsra. Kérek a mackótól.  Vagy inkább ne kérjem? Mondjuk lehet, hogy nem ad szívesen. Mire odaér csak rámordul a medvére: „Figyelj, edd meg a kalapácsodat!” Gondoljunk csak bele, hányszor érzünk hasonlóan? A másiknak pedig az egészről fogalma sincsen? :) Kati