Mindkét kezem foglalt és haladok a csarnok bejárata felé. Készülök lelkileg rá, hogy arcon csap a felfüggesztett műanyag csík, amit ajtó helyett raktak oda, szélfogónak. Ám meglepetés ér. Egy fiatalember a műanyagokat félre húzza félreáll és beenged. Segítőm akadt!!! Egy igazi úriember. Egy lovag. Sőt fiatal! Lám vannak akiknek még van szívük! Annyira elszoktam attól, hogy bárki is segítene rajtam, hogy nagyon meglepődöm, ha mégis ilyen élmény ér. Attól pedig kiváltképp, ha fiatal teszi. Természetesen nem azért, mert bármit is akarnék egy huszonévestől. Csak a fiatalabbak méginkább elsősorban önmagukra fókuszálnak. A „mert én megérdemlem” reklámokon nőttek fel. Azon szocializálódtak. A korosabb generáció jobban megtapasztalta, hogy:” nem, nem érdemelsz meg csak úgy semmit. Alaposan meg kell dolgoznod érte és még akkor sem biztos, hogy te kapod meg. hanem jön pár ügyeskedő ravaszdi akik félrelöknek és megoldják „ügyesbe”. Tudom elég keserűen hangzik, de tapasztalat. Tehát pozitívabbra fordítva, egy szál rózsának tekintem az élményt, amit kaptam. Az élménytől, úgymond lehidaltam. Közeleg a nőnap, ez az én rózsám, amit egy egyszerű napon kaptam. ( amúgy sem igen remélek máshonnan). :) Kata