Alig várom a szünetet, hogy végre otthon lehessek. A piacon poroszkáló nyuggerek nem sietnek, haza. Inkább az időt húzzák. Pedig még pénzt is kapnak, otthon lehetnek. Talán még az egészségházba is szívesebben mennek. Oda felöltözhetnek. Végre kimozdulhatnak. Ott beszélgethetnek. A nővérek kedvesek. Munka után végre haza menni mennyivel másabb, mint mikor mindig otthon kell lenni és úgy haza menni bárhonnan. Kivéve, ha az ember kórházban van és végre haza engedik. Volt egy svéd gyermekvers, ami valahogy így szól: „Bélyeget gyűjtöttem. Egyszer apa hozott haza öt kilót. Azóta nem gyűjtök bélyeget.” Lám itt tetten érhető, hogyan is van „összerakva” az ember. Az elárasztás csökkenti az értéket. Amiből kevés van, azért sóvárgunk. Nagy az értéke. Szerelmesen oda vagyunk a párunkért. Megházasodva, mikor mindig ott van, kevésbé. Akik korábban szeretők voltak és csak igen kevés időt lehettek együtt, amikor megházasodnak másként értékelik az együtt tölthető időt, mint korábban. Házasan, kevesen becsülik igazán meg a másikat. Özvegyen pedig, mit nem adnánk érte, ha még egy kicsit a közelünkben lehetne. A hiánya fokozza az értékét. Pedig ha ismét itt lenne, akkor is ő lenne. A hibáival együtt. Amikkel esetleg az „agyunkra ment”, kibírhatatlan volt szinte. Képtelen volt változtatni rajta. Ő azzal együtt az aki. Csak azzal együtt értelmezhető. Mindezek tudatában talán más szemmel tekintünk a munkára is, a házasságra is. :) Kati