Mondta egy idős bácsi a piacon mellém állva. Szedett néhány paprikát és kérdezte, ennyi paprikához mennyi paradicsomot vegyen, ha egy kis lecsót szeretne. Majd magyarázkodva hozzá fűzte: „Egyedül maradtam.” Gyorsan megnyugtattam: „Én is egyedül vagyok.” Reméltem, hogy ezzel kicsit megnyugtatom. Érezheti más is van itt a közelében ilyen helyzetben. Aztán délután eszembe jutott, amikor én is a lecsót készítettem. Szegény, biztos évtizedekig megszokta, hogy a neje készíti az ételt. Most meg magának kell. Azon töprengtem, ha a házasságomból nekem kellett volna előbb mennem, akkor lehet, hogy a párom is hasonlóan próbálkozna egyedül a piacon boldogulni. Igen ritka, hogy egyszerre megy el egy házaspár. Az egyik marad. Azt szokták mondani, az itt maradónak a nehezebb. Miközben ezt írom, mintha csak itt lenne velem. Ha igen, megdicsér, ahogyan egyedül az életem vezetem. Mikor elment, azt hittem nekem is végem. Lassan egy évtizede valahogy túlélek. Olykor magam is meglepödöm. Az ember nem is gondolja önmagáról, mennyi tartalék ereje rejtőzik még. Talán aki olvassa mindezt, kap egy kis erősítést. Hiszen hányan szoronganak attól, hogyan lesz. Apám szavai jutnak az eszembe: „Az ember sokat kibír.” :) Kati