1992 őszén kezdődött, amikor egy barátom kérésére elmentem a karate edzését megnézni. Hátha megszeretem ezt a sportot. Abban az időben futballoztam, tekéztem, a küzdősport nagyon távol állt tőlem. Mindig inkább szerénykedtem, kerültem a vitákat, konfliktusokat. (Becs szó, nem én írtam ezt! – Zoli)

Odaértünk az iskola betonos kosárlabda pályájához, ott sorakoztak már a karatékák. Leültem a palánk alá, erre az edző rögtön rám kiabál, hogy mit keresek én ott? Én mondom, hogy szeretném megnézni az edzést. A válasza az volt, hogy: „vagy beállsz, vagy elhúzol haza!”

Én, az akkor még törékeny fiú bevállaltam az edzést, természetesen mezítláb, mint a többiek. Húsz perc után megjelentek a vérhólyagok a talpamon, így küszködtem végig a tréninget. A sorakozónál jött a kérdés: „Nos, kölyök? Tetszett az edzés?” Nagyon fájt a lábam (és még néhány helyen a testem), de „igen”-t válaszoltam.

Másnap? Szinte összecsináltam magam, annyira sajgott mindenem. Mégis ott sorakoztam a többiekkel a betonon. Elkezdtem életem második karate edzését. A vérhólyagok sorra durrantak ki. Amerre jártam a pályán, vérfoltok jelezték utamat. Hihetetlen fájdalmaim voltak, mégis végigcsináltam a gyakorlatokat. A sorakozónál az edző azt mondta: „úgy látom, belőled egy igazi karatéka lesz.” Azt hiszem, ez a mondat adott erőt az egészhez, és hogy feladjam a focit és a tekét. Húsz év és három dan (harmadik fekete (mester) öv fokozat – Zoli) után egyáltalán nem bánom.

sensei