Sorakoznak az ifjak. Mintha csak tegnap lett volna, mikor totyogott mellettem. Sosem felejtem, Álltak a kertben, figyeltem az 1 évest, az apámmal, aki akkor volt 81 éves. Ott volt a harmadik is, az emberem. Most végig csorog a könnyem, ahogyan megforgat az akkorI 1 éves. A másik 2 férfi talán odaátról figyel. Érzem. Nagy dolgok ezek. Hálás vagyok, hogy megtapasztalhatom mindezt. Akkoriban figyeltem, ha megbillen az 1 éves és a 81 éves, mindkettőt, hogyan kapom el. Mostanság jelez a fülemben az egyensúly érzékem. Engem ki kap el? Ki emel? Egyenlőre önmagam. Hiszen az ilyen felemelő élmények megtapasztalása, nem mindenkinek adatik meg. Kezemben a kis táska, amit még egyszer az emberem vett nekem. Rajtam a kék nadrágkosztüm, amiben még mindkét gyerekem ilyen rendezvényén is viseltem. A szép fehér gallér kiemeli a ruhát. Az eseményhez illő. Tiszteletet jelez. Az ifjak mennyi munkával készültek, míg idáig eljutottak. Pont ilyen színű, mintájú volt a párom öltönye is, amikor a lányainkat forgatta meg keringőzve. Abban pihen a nyughelyén békében. Évtizedeket ugrom ide oda az időben. A műsor alatti szünetekben a képzeletemben az emlékeimben filmezek. Dehogy veszek elő készészüléket. Értékesebb amiket látok. A hétköznapokban a már elengedettek nélkül magam viszem a teendőimet. Csak nagyobb elakadásoknál kérem, ha esetleg van rá mód segítsenek. Igazolás arra, hogy lehet e, azoknál van, akik hasonló helyzetekbe kerültek. A jövőt is elképzelem, a frakkban levőket figyelve. A lehetőségeiket. Ami tőlünk telhető volt eddig igyekeztünk megtenni Amikor már engedni kell őket nélkülünk is menni, csak azt mondhatom:: Egyedül is EMBER légy fiam! :) Kati