Amikor rohanva az udvarban a járdán elesik az öt éves, a mamájától kaphat gyorsan egy gyógypuszit a térdére. A pillanat mindkettőjüknek erős érzelem. Melegséges szeretéssel. Hálás érte a kicsi, amiért valaki ennyire egyet érez vele. Még az is lehet, hogy amikor ő lesz nagyi, az ő unokájával is majd így tesz. Az pedig még plusz vagy hatvan évmyi létezést jelent a jó lelkületnek. Hát mégha az a kicsi is tovább viszi ezt! Hagyjuk hogy vihesse! Engedjük, hogy lehessen! A mama két szekrénnyi babaruhát tett félre, ha a családba kicsik érkeznek és esetleg nehezebb idők következnének, akkor is legyen mit adni a kicsikre. Ám egyre több fiatal nem tervez utódlást. Elgondolkodtató. Ennyire pesszimista szemlélet. Ok nélkül nincsen. Kaptak szeretetet, törődést, figyelmet. Talán a világ híreit látva mondanak a fiatalok ilyeneket? Felelősek vagyunk a fiataljaink felé a viselkedésünkkel. Hibázunk persze sokszor. De mekkorákat! Mikben?