A fáimat figyeltem. A viszonylag jó állapotban levő erős meggyfám a vihar kidöntötte. A mellette levő cseresznyefa már szinte 45 fokos szögben dől. Kitámasztottam egy csővel. a törzséhez védelmet tettem. Nézem az öklömnyi virágai ragyognak. Az utcánkban az egymás mellett lakó szomszédaink rövid idő alatt lettek oda. Még a korábbi években beszélgettek, most mind a odaát vannak. Nemrég, még milyen erősek voltak. Most nélkülük nézzük az üres udvarokat. Soroljuk a neveiket. Sanyi, Karcsi, Endre, Pista, Tibi…Nem is voltak idősek. Nézem a fáimat. Melyik erősebb, melyik gyengébb. Ki tudja, melyiknek mi a sorsa. Lám köztük sem mindig a legidősebbeknek van vége. Nem is mindig a leggyengébb végzi hamarabb. Ha közelebbi ismerős megy el, tűnődve figyelem az embereket. Némelyik milyen gyengécske, szerencsétlen és mégis sokáig húzza. Megálltam a napokban a környékbeli ház előtt, mert a régi osztálytársam anyukája állt az ajtóban. Azt mondta a fia már 4 éve odaát van. Megrendülve hallgattam. Az osztályunk legerősebbje volt. Mögöttem ült évekig. Anyukája így fogalmazott: „Hát lám nem válogat….Talán azt üzenik ezek a tények, hogy értékeljük, amíg itt lehetünk. Más súllyal gondoljunk a napi gondjainkra. :) Kata