Panaszoltam. Majd egyszer csak felfigyeltem, arra, hogy oda sorakoznak az emberek ahol erőt szimatolnak. Hát akkor ne panaszkodjak. Hanem hálásan nyugtázzam. Ezek szerint erőm van. Még ha gyakran keveslem is. Egy rendezvényen figyeltem, oda gyűltek, ahol megérte valami. Ahol jól jártak. Hát ezért fedezem fel, hogy közelítenek hozzám a jól járni vágyók. Vagyis van olyasmim, amiért közelítenek, mellém csapódnak. Hát igen a segíteni akaró kevesebb. Pedig van amiben jól esne nekem is ha segítenének. A kérés is külön témakör. Többen halogatják. Inkább valahogy egyedül megoldják. Különösen akkor, ha egy egy kérést követően teljesíteni kell nehezen megoldható teendőt. Tehát lám megmutatkozik, miért is van egyre több ember inkább magányosan. Ahogy ma hívjuk szingliként. Van ellenpéldám is. Az egyik hölgy gyerek nélkül korosodott. Gyakran kér szívességet több felől. Kifejezetten élvezi, ahogyan kontaktusba kerül ennek kapcsán többekkel. Tény, hogy sokan már inkább kerülik e miatt. Elég az emberek többségének a saját dolga. De azért akadnak segítőkészek is. A feltételezések kapcsán jutott eszembe: „Ahogy benn, úgy künn.” Ahogyan gondolkodunk, azt teremtjük magunk köré. A gyakorta segítséget kérő épít más segítőkészségére. Ha nem segít neki valaki, akkor tovább megy. Még ide illesztem a kedves történetet, amiben ballag a Micimackóhoz a nyuszi, mert kalapácsra van szüksége. Közben töpreng, hogy talán nem szívesen adja neki kölcsön a barátja a szerszámot. Mire odaér a kérés helyett, csak rámordul: „Tudod mit, edd meg a kalapácsod!” Hát elgondolkodhatunk melyik típushoz tartozunk. :) Kati