Ezt a kifejezést hallottam a napokban és nagyon megragadott. Fokozatosan megtapasztaljuk szülőként, hogy amikor cseperedik a gyerek, apránként 1-1 lépést teszünk hátra fele, azért, hogy az önállósodást segítsük. Önmagunkat is lélekben erősítgetnünk kell, hogy erre képesek legyünk. Mindennek az elviselésére. Ahogy közeledik a 10 éve felé a gyerek a szülő társasága helyett a kortársait részesíti előnyben. Egyre kevésbé szeretné a szüleit a szobájában, a saját fenség területén látni. Ha egészségesen fejlődik, ez a normális. Nem könnyű ezt a szülőnek tudomásul venni. A 20-30 éves párt keres, és saját helyet a „mama-hotel” helyett. Ilyenkor fáj a szülőnek elfogadni, hogy a gyereke területe már nem az ő „játék-tere”. Elfogadni, hogy nem önállótlan embert szeretne. Hanem olyat, aki megy a kihívások fele. Nem húzódik vissza, nem riad meg, ha nehézségek vetődnek fel. Hiszen a problémák azért vannak, hogy megoldjuk őket. Bíznunk kell önmagunkban. Abban, hogy amit az első évtizedben a kicsinkbe plántáltunk, az igenis beépült és ott van. Amikor több napos kirándulásra engedtem először a kicsinyem és házi buliba, azt mondtam neki: „Ember légy fiam!” :) Kata
Már nem az ő játék tere
Minden vélemény számít!