3 lányos apa vagyok, 25 és 19 év közötti lányokkal megáldva. Ez 47 évesen nem „szokványos” felállás.
Tekintettel arra, hogy sikerült jó tapasztalatlanul belevágni az élet és a lányos apaság sűrűjébe – túl egy váláson és az ezzel kapcsolatos traumákon – a kérdéskörnek – lányok nevelése – van egy fajsúlyos második dimenziója: tudniillik a lányok által „megkapható” apává ill. férfivá nevelés.
Ebben a kettős dimenzióban mozognék.
A válás, de már az előtte lévő hosszú sivatagi menetelés – amelyben nem tudtam már úgy figyelni rájuk, ahogy szerettem és nekik is jó lett volna – abban a tapasztalatban részesítette őket, amelyet a lélektan „távoli apa”-ság-nak hív. Azonban az a tény, hogy mégsem lettem „felszívódó” apa, amely „eltűnik hirtelen, mint erdőben a vadnyom”, talán arra is rámutathatott, hogy az Apa, ha távol is van, létezik, és a távolból, nagyon kevés eszközzel, sebzetten is gondoskodhatik. Legalábbis küzdve-küzd és bízva-bízik.
Ha neveltem valamit a lányaimon, akkor legtöbbet az eleséseimen, melléfogásaimon túl, a felkeléseimmel, a „beépített” útvonal újratervezéssel és újranavigálással, az Élet iterációval való felfedezhetőségének megmutatásával sikerült. Talán legtöbbet a férfikönnyeimmel, amelyet néha nem tartottam vissza, nem szégyelltem előttük sem, és amivel néha talán nem magamat, hanem a valós veszteségeket és mulasztásaimat, gyengeségeimet sirattam.
Talán nem csak nekem, de nekik is nehéz, de talajra állító, szabadító felismerés, hogy a férfi 2. útja – túl a fölfedezett intimitáson – milyen nehéz és hosszú az alázatos, de céltudatos, a gyengéd, de határozott, integrált férfiassághoz. Néha olyan mint a Kármel útja, amely a végtelenségig vékonyodik, de aztán mégsem tűnik el valahogy csodálatosan.
Talán nemcsak nekem van szívbemarkoló tapasztalatom, de nekik is képük,fogalmuk arról, hogy férfivá/apává érni, sok munkás idő és tapasztalat dolga, és kölcsönös ön és egymás-nevelés férfiak és nők, házastársak (és házukat vesztett szülő-szövetségesek), apák és lányok részéről. Remélem, hogy nem (vagy legalább ellenállóan) esnek majd abba a kísértésbe, hogy „készen kapni” gondoljanak majd férfit, társat, gyermekeik apját.
Most pedig egyre hálásabb vagyok a kései gyümölcsökért, a bontakozó harmóniáért, kölcsönös tiszteletért, az egymásba elszenvedéssel vájt-vágyott és növekedő befogadás-konténereinkért. Óriási öröm a egyre jobban kimutatott hálájuk, az odaadásuk, amely már sokrétegű, felnőtt hála, másoknak is szóló el és befogadás – ígéret/üzenet egy jövendőbeli Jövendőbelinek a jövőbe.
Sursum cordis férfitársak – ha a fű kinőtt utánunk sincs veszve semmi a nap alatt!
Apicu