Olvashattam arról a Rejtett dimenziók című könyvben Edward T. Hall-tól,hogy a német otthonokban jellemzően csukva tartják a helységeik ajtaját. Arról is tudunk, hogy az olaszok például mennyire családiasak, nyitottak. Emlékszem amikor a szomszédomban élő roma asszonyka elmondta, hogy szülés után az anyukájának a sebeit megmutatta. Sokunknak ez a közelség már túlzás volna. A Jóbarátok című kedves  sorozatban egyszer Mónika  véletlen  fültanuja volt a szülei együttlétének. Megviselte őt, érthetően, hiszen senki sem szeret szembesülni azzal, hogy a szüleinek is ilyen téren normál szükségletei vannak. Meglehet, még az utalás is sok, hogy a szülőnek valakivel a puszinál közelebbi a kontaktusa. Korosodva a szemérmességet félre kell tennünk, amikor kénytelenek vagyunk tisztába tenni a hozzátartozóinkat. Fontosabb, hogy rendben legyen és elkönyveljük az intim részletek látását természetes dolognak. Már nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy körülményeskedjünk. Elutasítás, vagy elfogadás, elhatárolódás, elszigetelődés vagy megértés. Elgondolkodtató. Az is, hogy mennyire  kölcsönös. Mely dolgokban távolítunk el magunktól  valakit? Másban pedig szeretnénk, ha nagyon is megértő és közeli lenne. Ki az akit engedünk egészen közel? Esetleg alig van olyan akinek engedünk és ha igen testi vagy lelkiekben? Igen érdekes dolgok ezek. Ha tisztázzuk, fejleszti az önismeretünket. :) Kati