„Azt hittem, megöl…” 18+ – Családon belüli erőszak 1.
Aki eddig úgy gondolta, hogy a családon belüli erőszak csak iskolázatlan, nehéz szociális helyzetű emberek körében fordulhat elő, olvassa el a magasan képzett értelmiségi Éva tanúságtételét gyötrelmeiről és szökéséről! Csak erős idegzetűeknek!
– Mikor tapasztaltad először, hogy baj van a házasságoddal?
– A házasságkötés utáni első hónapokban. Akkor már állapotos voltam. A szülés előtt egy hónappal hagytam abba a munkába járást, addig gyakorlatilag hétköznaponként csak reggel és késő este találkoztunk a férjemmel, illetve hétvégén. Amikor már két hete voltam otthon, azt kezdtem érezni, mintha nyűg lennék Rudolfnak, mintha egy „ott ragadt” vendég lennék, aki már igazán elmehetne, mert már túl sokat időzött a vendéglátónál. Mindenhová elkísért, mondván, hogy vigyáz rám – a szüleimhez, az orvoshoz is. A terhességem utolsó 2-3 hónapjában emelkedett a vércukorszintem. Három héttel a szülés előtt megint a szokásos vércukor-vizsgálatra mentünk reggel fél 7-kor, amikor egy apróság miatt nagyon ideges lett rám: a lábam fázott, ezért az autó fűtéskapcsolóját odairányítottam, nem a hátsó ülésre. Rám ordított, hogy mit csináltam. Megmagyaráztam, mire minősíthetetlen ordítozásba kezdett, azt hittem, balesetet okoz, annyira elveszítette a fejét. Akkor fordult meg bennem először a gondolat: „Úristen, hogyan élünk majd egymással? Csak két hete vagyok a férjemmel ténylegesen, de már elviselhetetlenül az idegeire mentem!”
– Mikor és hogyan ismerkedtetek össze?
– 37 éves voltam akkor, és még nem volt társam, önálló családom. Rudolf portásnak jött a munkahelyemre. Jóval idősebb volt nálam, de fess, magas, sportos alkatú, tíz-tizenöt évet letagadhatott volna. Nagyon vidám volt, és – mint minden új emberrel – a kollégáim vele is szemétkedtek. Na, emberükre találtak! Öt hónap után úgy jött el a munkahelyünkről, hogy nemcsak azt fizették ki neki, amit ő reklamált, hanem annak a kétszeresét! Karakán, erős akaratú, talpraesett ember volt, és elismerést keltett bennem a határozottsága, az igazáért való küzdés. Kiderült, hogy rendszeresen kajakozik, és meghívott egy evezésre. Mivel még soha nem eveztem, igent mondtam.
Az anyukámról két héttel korábban derült ki, hogy Alzheimer-kóros. A sokkoló hírt még nem tudtam lelkileg feldolgozni. Az apukám és a bátyám szinte közömbösen, pókerarccal fogadta a hírt, mintha valami természetes esemény lenne. Tudtam, hogy embert próbáló időkre, hosszú távú betegápolásra kell berendezkednünk. A helyzet kétségbe ejtett, ezért úgy gondoltam, hogy 1999 nyarán megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy elmegyek egyszer és utoljára Rudolffal kajakozni, mert a következő években már valószínűleg ennyi szórakozásom sem marad. Az lesz a feladatom, hogy ápoljam anyámat és a kilencvenéves nagyanyámat. Apám és a bátyám segítségére pedig nem számíthatok…
Azt hittem, Rudolf nem keres többet. De nem így történt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ez az ember jobban ragaszkodik hozzám, mint az addigi családom… Megértő volt, tanácsokat adott, milyen praktikus dolgokra figyeljek – így megcsillant a remény számomra is: nem vagyok egyedül…
– Elmesélnél egy-két durva esetet, amikor féltetted az életed?
– Az első verés különösen emlékezetes. Laura háromhetes újszülött volt akkor. Amióta kijöttünk a kórházból, állandó idegeskedés volt az életem. Egy újszülött, ha nem alszik, akkor sír, ami rendkívül idegesítette Rudolfot. Folyton azon aggódott, hogy nem eszik a gyerek eleget, és én biztosan mindent rosszul csinálok. Ehhez tudni kell, hogy a védőnőtől nem engedte elhozni a babamérleget. Azt mondta különös hangsúllyal: „Nem visszük el!” Hogy miért és kire haragudott akkor, máig sem értem. Ennek az lett a következménye, hogy én egyetlen szoptatás után sem tudtam megmondani, hány grammot szopott Laura. Előszedte a konyhai mérleget, és azon kellett ügyetlenkedve a síró-kapálózó gyereket lemérni, attól félve, hogy lebillen az egész. Persze akkor is ordítozott torkaszakadtából, hülyének nevezett. A gyerek még jobban sírt, ami tovább bőszítette. Máskor tápszert erőltetett a gyerekbe, ez lehetett az egyik magyarázata az esti 6-7 óra tájban rendszeresen jelentkező, csillapíthatatlan sírásoknak, ami hajnali 3-4 óráig tartott. Ezt persze Rudolf mindig a gyerek éhezésével indokolta, közben pedig Laura iszonyatos szélgörcsöktől szenvedett. Az esti fürdetések is borzasztó stresszben teltek. Folyton azt ordítozta, hogyan fogom azt a gyereket, siessek már, azért sír a gyerek, mert olyan béna vagyok. Ha elkezdtem kapkodni, akkor az volt a baja, hogy miért locsolom a gyerekre a vizet összevissza.
Az első verés tehát január 2-án történt. Este 7 órakor a szoptatás után megint elkezdődött a sírás. Rudolf nem engedte, hogy én büfiztessem és dajkáljam, kivette a kezemből, és nem a vállára fektette, hanem vízszintesen ringatta. Tekintetén teljes elborulást láttam. Akkor arra kértem, hogy adja át, talán nálam megnyugszik. Erős hangját kieresztve ordított velem, hogy mitől lenne nálam jobb a gyereknek? Ettől Laura még jobban sírt. Azt mondta, hogy nézzem meg, mit csináltam, kénytelen ordítani velem, és most azért sír a gyerek. Erre azt „mertem” mondani, hogy elegem van, amióta itthon vagyunk a kórházból, egy jó szót nem kapok, csak ordít velem és idegesít.
A síró gyerekkel a karján megállt előttem – én a rekamién ültem –, és lekevert egy nagy pofont. Majd ordítva bezavart a másik szobába, és azt mondta, hogy ki ne merjek onnan jönni. Egész éjjel tápot adott Laurának. Belőlem ömlött éjjel a tej, az ingem, az ágynemű csupa tej volt, iszonyú fájdalmat és feszítést éreztem a melleimben. Éjjel 2-kor áttrappolt Rudolf Laurával, hogy: „szoptasd meg!”. Közben ő a másik szobában a kakás pelenkát rendezte. Egyszer csak úgy hallotta, hogy én mondtam valamit, pedig egy kukkot nem mertem szólni. De ő azt ordította, hogy én hazudok, ő tudja, hogy őrá mondtam valamit. Hiába mondtam, hogy csendben voltam. Erre a másik szobából hozzám vágta a kakis pelenkát. A vállamat találta el, onnan Laura homlokára esett, majd a takaróra. Rudolf tekintete iszonyú volt. Akkor bármit megtehetett volna, annyira elment az esze…
– Ez rettenetes. Hányszor vert még meg?
– Többször is. Elmesélem a legvéresebb esetet, ami Laura féléves korában történt. Addigra az apámmal és a bátyámmal úgy összeveszett, pontosabban sértegette őket, hogy nem akartak velem szóba állni. Bátyám öröklési ügyet akart velem megbeszélni, de nem tudott elérni, mert Rudolf a telefonomat elvette és eldugta. Azt mondta, hogy ő a férj, és minden hivatalos ügyet csak ő intézhet. Így a bátyám kénytelen volt ügyvédhez fordulni. Nekem a kisbaba ellátása és az állandó hadakozás Rudolffal nagyon kiszívta az erőmet. Apu és a bátyám meg azt hitték, hogy én biztatom Rudolfot, hogy ő veszekedjen velük. Tudtam, hogy egy-egy verés után hozzájuk nem fordulhatok segítségért.
Akkor érkezett meg a tértivevényes levél a bátyám ügyvédjétől, amelyben hivatalosan kért, hogy menjek el az irodájába, ahol a testvéremmel megbeszélhetjük az ügyeket. Amennyiben nem teszek eleget a kérésének, kénytelen bírósághoz fordulni. Erre Rudolf dührohamot kapott. Én éppen a konyhában készítettem a banánpépet, és főztem a krumplit Laurának. Rudolf, karján a féléves gyerekkel, kikapta a kezemből a működő turmixbotot, és addig verte a csésze aljához, amíg az széjjel nem tört. Minden banánpépes lett, röpködtek a cserépdarabok. Közben azt ordította, hogy a hülye családom miatt ő megy tönkre, stb… Nem bírtam tovább, a vállának estem és karmoltam, hogy hagyjon már békén engem… A büntetés nem maradt el. Az, hogy szembefordultam vele, úgy kihozta a sodrából, hogy addig vert, ahol csak ért, amíg beszorultam a gáztűzhely és az asztal közé. Könyörögtem, hogy hagyja abba, mert lángot kap a ruhám (égett a krumpli alatt a láng). Minden erőmmel azért küzdöttem, hogy bele ne essek a lángba, ezért a fejemet nem tudtam védeni. Iszonyú ütéseket kaptam, az orrom vére eleredt, és minden, a fal, a tűzhely, Laura ruhája, Rudolf ruhája véres volt tőlem, minden a földön banánpépes és véres, az asztalon is csak a véremet láttam, ami minden pofontól fröcskölt szét a konyhában. Az első ütéseknél még nála volt Laura, de miután ő is rettenetesen sírt, bevitte a szobába, majd visszajött, és ott folytatta a verést, ahol abbahagyta. A végén mindent össze kellett takarítanom, majd úgy elkészíteni Laura ebédjét, mintha mi sem történt volna, csak az összetört turmix helyett kézzel kellett mindent összenyomkodnom. A jobb szemem annyira bedagadt a vérömlenytől, hogy két hétig ki sem tudtam nyitni. Minden orrfújáskor vércafatok ürültek belőlem egy hétig. A szemem körül a sok megalvadt vér nem lila és kék volt, hanem fekete. Valószínű, hogy a halántékomra ököllel adott ütésekkor szakadt el valamelyik ér. Egy hajszálon múlhatott, hogy nem haltam meg akkor.
Amíg a vérömleny el nem tűnt, addig a lakásból ki sem mehettünk Laurával. Abban az időben véletlenül sem keresett fel bennünket védőnő vagy gyerekorvos. Szerencséje volt Rudolfnak. Ez június 16-án történt, és július 1-jén mentünk el először levegőzni hárman, babakocsival, mint egy tökéletes család.
– Hogyan találtál kiutat ebből a tarthatatlan helyzetből?
– Természetesen lázasan kerestem a menekülési lehetőségeimet. A rádióban és tv-ben a családon belüli erőszakkal kapcsolatos híreket, információkat igyekeztem meghallgatni, de ezt csak egyedül volt szabad, mert ha meghallotta, átkozódva átkapcsolt máshová. Ezekből annyit tudtam meg, hogy léteznek anya-gyermek házak, ahová elmenekülhetnek a bántalmazott nők. Ez erőt adott, hogy társadalmilag nem vagyok teljesen elszigetelt. De ezzel még a gyakorlati problémám nem oldódott meg. Szólni akartam a gyerekorvosnak vagy a védőnőnek, de Rudolf szinte mindig velem volt, vagy épp a gyerek betegsége nem adott alkalmat rá. Maradt volna a család. Mivel Rudolf ördögi ügyességgel úgy intézte a családi kapcsolatokat, hogy mindenkit vérig sértett, és elhitette velük, hogy ezzel én is egyetértek, ezzel elérte, hogy a rokonaim nemcsak megszakították velem a kapcsolatot, hanem magukban is kiátkoztak. Később, amikor vészjelzéseket adtam le a bátyámnak, ő először kinevetett (talán még örült is a bajomnak, mert addig azt hitte, hogy én is benne vagyok Rudolf üzelmeiben.)
Egy verés után Rudolf lement a boltba vásárolni, és véletlenül elöl hagyta a saját telefonomat. Ezt a röpke 10-15 percet használtam ki, hogy telefonáljak a bátyámnak, aki akkor már segítőkészebbnek mutatkozott, bár csak azt tudta tanácsolni, hogy hagyjam ott Rudolfot. De egy kisgyerekkel nem tud könnyen ugrálni az ember.
A valódi menekülést a munkahelyem jelentette. Laurát kétéves korában bölcsődébe adtuk Rudolf akaratából, és ő azt is elvárta, hogy menjek vissza dolgozni, ne legyek „munkakerülő”. Még a munkahelyemre is együtt mentünk hármasban, amikor a hivatalos papírokat kellett intézni. A tökéletes család látszata voltunk, pedig az autóban az oda vezető úton is iszonyúan dühöngött. A gazdasági osztályon mégis tökéletes, gáláns családapaként beszélgetett. Azt hittem, lenyugodott. Hazafelé ott folytatta, ahol abbahagyta, sőt még azt is hozzátette, hogy nehogy azt higgyem, hogy megúsztam a dolgot. Ezek a tudatos, kitervelt dühkitörések voltak a legborzasztóbbak: vagyis nem hirtelen felindulásból bántott, hanem már kitervelten, mégis spontánnak tűnő, fékezhetetlen vadsággal.
Tehát dolgozni kezdtem. Rudolf annyira félelmetessé vált, hogy decemberben elhatároztam, elmondom a munkahelyemen, hogyan élek.