Címke: abúzus

Amikor elnémul az ember 2. rész – vendégcikk a Talita.hu – ról

„Azt hittem, megöl…” 18+ – Újra szabadon? 2.

2015. január 12. hétfő, 05:34 | Írta: Kölnei Lívia

nok elleni
Évát három éven át rettegésben tartotta és verte a férje. Szenvedéseinek és menekülésének megrendítő előzményeit már olvashatták. Története segíthet a hasonló sorsúaknak, és társadalmunk szerencsésebb, óvatosabb, boldogabb tagjai is szembesülhetnek azzal, hogy milyen fontos segítséget nyújtani, ha ilyen esettel találkoznak.

 

 

 

– Miért árultad el a kollégáidnak, hogy rendszeresen ver a férjed?

– Nem segítségre számítottam, nem akartam a saját ügyemmel másokat terhelni. Csak munkált bennem a félelem, hogy egyszer akkora verést kapok, hogy belehalok, vagy belerokkanok. Akkor pedig valakinek bejelentést kellene tenni a rendőrségen, hogy vizsgálják ki. Arra számítottam, hogy Rudolf valószínűleg megrendezné, hogy lerészegedve elestem a lakásban, és ezért alkoholt öntene a számba. Lehet, hogy most túlzásnak tűnik, de akkor reálisnak gondoltam ezt a félelmemet. Egyszer hallottam, hogy egy barátjának úgy beszélt az én erős fejfájásaimról, mintha már orvosilag igazolt tény lenne, hogy meghülyültem a gyed alatt.

Sokáig mégis vonakodtam kiteregetni a szennyesemet, féltem, hogy a rendezett körülmények között élő kollégáim esetleg nem értenek meg, vagy talán megbélyegeznek. Karácsony és újév között ismét brutális veréseket kellett elszenvednem. Mégis csak arról mertem beszélni az egyik kolléganőmnek, hogy a bátyámmal perben állok. Akkor a kolléganőm egy gyanútlan kérdést tett fel nekem, amire titokban már egy hónapja vártam: „Mit szól ehhez a férjed?” Erre mint a gátját átszakító áradat bukott ki belőlem a sok panasz. Meglepett, hogy kolléganőmben nemcsak együttérzés ébredt, hanem az azonnali segítségnyújtás is. Azt mondta, meg kell szöknöm, mielőtt megöl a férjem. Ő vette fel a NANE-val a kapcsolatot, mert sajnos csak este fogadtak telefont, én meg esténként nem tudtam telefonálni. Ők javasolták, hogy keressem fel a lakóhely szerinti Családsegítő Szolgálatot, mégpedig azonnal, mert tényleges életveszélyben vagyok.

– Nem maradt más lehetőség, csak a szökés?

– Akkor ez tűnt az egyetlen szabadulási esélynek. Mindenre kiterjedő aprólékossággal megbeszéltük a szökés tervét. Az események felpörögtek. Beszéltem Apuval, a bátyámékkal, mindenki egy csapásra a szökésem mellett állt. Többen felajánlották, hogy hozzájuk költözhetek. A bátyámékat választottam, mert úgy éreztem, velük az emberi kapcsolataimat is tisztáznom kell, és akkor már tényleg éreztem az őszinte együttérzésüket. Rudolf persze megint megvert, és utána – úgy téve, mintha a munkahelyemre mennék– elmentem a háziorvoshoz látleletet vetetni egy lila foltról a combomon, ami attól az ütődéstől keletkezett, amikor belelökött a fotelba. Kétórás várakozás után kerültem sorra, és megtudtam, hogy látleletet csak a sebészeten adnak. Én azonban előbb a kerületi Családsegítőhöz mentem, a NANE útmutatása szerint. Nagyon kedvesek voltak, de mondták, hogy ez a probléma a Gyermekjóléti Szolgálathoz tartozik, és átkísértek a szomszédos épületbe. Ott három hölgy is foglalkozott velem, tőlük rengeteg tanácsot kaptam a szökésre és a hivatalos szervek vaskalaposságának kivédésére. Elmondták, mit tehetek a saját és gyermekem védelmében úgy, hogy törvényt ne szegjek, de Rudolfot kijátsszam. Rövid- és hosszú távú tervet készítettek. Szinte a számba rágták, mit mondjak a sebészeten, ha le akarnak rázni, és mit mondjak a rendőrségen, ha el akarnak hessegetni. Milyen stílusban beszéljek, ha nem akarnak kötélnek állni, mihez van jogom, mire hivatkozzam.

Szinte kába voltam a rengeteg információtól. Rohantam a sebészetre látleletet vetetni. Egy nagydarab, érzéketlen orvos állt ott két asszisztenssel, és amikor megtudták, hogy mit szeretnék, úgy néztek rám, mintha lehánytak volna. Írt egy-két sor szakvéleményt, majd lenézően közölte, hogy 4500 forintért megkapom. Majdnem elájultam! Erről még a Gyermekjóléti Szolgálatnál sem szóltak. Véletlenül volt nálam 5000 forint, amit még a kolléganőmtől kaptam, vész esetére. Végre kezemben volt a „hivatalos orvosi szakvélemény”, amellyel a rendőrségre futottam. Ekkor péntek délután kb. 4 óra volt! A rendőrségen minden úgy történt, ahogy a Gyermekjólétiben mondták: először el akartak küldeni az ügyészségre, hogy ott is tehetek ám feljelentést! Azután volt még néhány gyenge kísérlet, hogy ha akarom, még meggondolhatom magam, meg ha nincs orvosi látlelet, ők nem tehetnek semmit. Mondtam, hogy sebészeten hitelesített látleletem van. Akkor már látta rajtam az ügyeletes, hogy egy „felvilágosított” nővel áll szemben, és megadóan gépelni kezdte az elmondott eseményeket. Háromnegyed 5-re végeztünk! Hihetetlen, de maradt még félórám, hogy ne kelljen hazamennem – ezt arra használtam fel, hogy egy nyilvános fülkéből felhívtam mindenkit, aki aggódott értem. A hétvége úgy telt, mintha egy csodás, békés, harmonikus család lennénk. Hétfőn vázoltam a helyzetemet a munkahelyi főnökömnek is, és bejelentettem, hogy hosszabb időre el fogok tűnni „betegszabadságra”. Háziorvosom már ismerte a helyzetemet, és biztosított a betegállományról.

nok elleni ero

– Mennyi idő telt el a szenvedéseid első említésétől a szökésig?

– Nyolc nap. Február 8. kedd lett a szökés napja. Reggel kicsempésztem a fiókból a lányom hivatalos papírjait, ahogy a Gyermekjóléti Szolgálatnál a lelkemre kötötték, tudniillik Magyarországon annak van helyzeti előnye, akinél a gyerek hivatalos papírjai vannak. (Rudolf később hiába ment a rendőrségre, papírok hiányában nem jutott semmire.) Ha papír nélkül szökünk meg, akkor gyerekrablást követnék el! Viszont ha nem szöknék meg, akkor is én kerülnék később bajba, mert a gyerekemet veszélyeztetem, tehát elvehetik tőlem a gyereket! Azzal kellett szembesülnöm, hogy áldozatként olyan bűnöket lehet a nyakamba varrni, amelyekről még csak nem is álmodtam, és a nevető harmadik Rudolf lenne. Tehát úgy jöttem el otthonról, mintha a munkába mennék. Rudolf vidáman integetett Laurával, mert ők később indultak a bölcsődébe. A bátyámékhoz mentem. Az ő autójával elmentünk a bankba, ahol a Rudolffal közös számlánkról kivettem a közös pénzünknek pontosan a felét. Ez kb. kétszázezer forint volt. Ugyanis hosszú pereskedés után sem kaptam volna semmit Rudolftól, ha ő az összes pénzt kiveszi. Délben elhoztuk a bölcsődéből Laurát. A bátyáméktól felhívtam a bölcsőde vezetőnőjét, és elmondtam, hogy Laura nem megy többet a bölcsődébe, és azt is, hogy miért. Nagyon-nagyon megértő volt, csak hálával gondolok rá. Később a gyermekorvosunk is meghatóan segítőkész volt. Aztán jött a neheze: egy nyilvános fülkéből felhívtam Rudolfot. Közöltem vele, hogy ne menjen a bölcsődébe, mert a gyerek nálam van, és megtettem a rendőrségen a feljelentést. Azzal letettem a telefont.

Egy hónapig laktunk a bátyáméknál. Nagyon jó érzés volt átélni, hogy az ellenséges hangulatból, majd a kezdeti halvány együttérzésből hogyan válnak önfeláldozó segítővé. Közben a munkatársaim ruhákat, játékokat, háztartási és higiéniai dolgokat gyűjtöttek nekünk. Talán ilyet érezhetnek a háborús menekültek is, akiket befogadnak.

– Ma hogyan értékeled a segítséget, amit a hatóságoktól és társadalmi szervezetektől kaptál?

– A NANE, a Családsegítő Központ és különösen a Gyermekjóléti Szolgálat nagyon hatékony volt a tanácsaival. A háziorvos, gyerekorvos, bölcsődei vezető nem hivatalos személyként segítettek, hanem magánemberként. Jó, hogy a hivatalukat szolgálatként fogták fel és nem hatalmi pozícióként. A hivatalos orvosi szakvéleményt adó orvos és asszisztensei hozzáállása csapnivaló volt. Kötelességből megcsinálták a feladatukat, de kifejezetten bántó, megalázó stílusban. Hivatalos helyen nem kötelező a mosoly és az együttérzés, de a bunkóság és embertelenség sem! A rendőrségen azt tapasztaltam, hogy ha ismerjük a jogainkat, akkor kötelességből elvégzik a feladatukat. Ha nem vagyunk határozottak, akkor előfordul, hogy lepasszolnak. Viszont később a nyomozónő, aki hivatalból vezette a nyomozást és a tanúkihallgatásokat, nagyon emberi, együttérző és korrekt volt. Általában véve tehát a rendőrség is jól végezte a dolgát. Úgy hallottam, ma már „érzékenyítik” is a rendőröket a családon belüli erőszak eseteire.

Különélésünk óta is többször zaklatott minket Rudolf. Legutóbb a Gyámhivatalhoz fordultam. Annál pökhendibb hivatalnoknőt még nem láttam! Szerintem könyvben látott csak gyereket. Róla nehezen tudom elképzelni, hogy családi problémákat old meg. Elijesztett azzal, hogy hivatalos szakértőt kell kérni, aki több százezer forintért ír szakvéleményt, és ha szerencsém van, akkor felezhetem Rudolffal a szakértői díjat. Ha viszont az én hibámat is megállapítja, akkor nekem kell mindent fizetni, mert én kértem szakértőt.

– Mire jutottál a bíróságon?

– Az igazságszolgáltatásról is rossz a tapasztalatom. Rudolf felelősségre vonása itt bukott el. Én nem börtönbe akartam juttatni, hanem hivatalos figyelmeztetést szerettem volna, hogy amit tesz, az nemcsak törvénytelen, hanem bűn is. Az ügyvédek esetében döbbenetes volt szembesülni azzal, hogy a „pénz beszél, kutya ugat.” Felmérték, hogy sem én, sem Rudolf nem pénzeszsák, tehát nem akaszthatnak le rólunk nagy pénzeket, ezért hűvösen elutasítottak. Könnyen megtehették, mert azzal a satnya kis kék folttal a combomon nem lehetett a korábbi véres veréseket bizonyítani, hiszen talán még a könnyű testi sértés kategóriájába sem illett bele. Bizonyára jól kiröhögtek a hátam mögött.

A bíróság: számomra az igazságszolgáltatás kudarca. A bírónő folyton arra akart rábeszélni, hogy vonjam vissza a rendőrségi feljelentést, és azt a nyomozati anyagot is, amivel több hónapig dolgozott a rendőrség. Rudolf a tárgyaláson megfenyegetett, hogy rágalmazásért be fog perelni, amit buzgón jegyzőkönyvbe is vettek. Ha én akartam közbe szólni, engem folyton leintettek: „Maga most ne szóljon közbe!” Ha Rudolf szólt hozzá anélkül, hogy kérdezték volna: „Igen uram, parancsoljon uram!” – mosolygós képpel szót adtak neki. Azzal zárult a tárgyalás, hogy a bírónő még egyszer tudatta velem, ha most nem vonom vissza a feljelentést, akkor még egy hónapig megtehetem. Előttem van Rudolf kárörvendő képe, „na, kellett ez neked, buta liba!”

Három hétig gondolkoztam, és arra jutottam, hogy semmi esélyem az igazságszolgáltatásra. Csak a kiadásaimat növelem, Rudolfot pedig nem visszatartják, hanem lovat adnak alá, és még magabiztosabban fog fenyegetni. A családon belüli erőszak soha nem lesz megoldva, mert az erőszaktevő nagyon is tisztában van a jogaival, személyiségéből következik, hogy mindig a jogaira hivatkozva támad. A hatóságok, tehetetlenségükben és félve a hibázástól, inkább elengedik, semhogy vállalják a kockázatot. Az áldozat, a személyiségéből fakadóan soha nem fog követelőzően fellépni, ezért könnyen lepattintják a hivatalos szervek.

– Mennyi ideig tartott a válás?

– A házasságfelbontás három hónap alatt lezárult. A válóperes ügyvéd óva intett, hogy az akkor még futó rendőrségi nyomozásra tereljem a szót, mert amit tudok bizonyítani (a kék folt a combomon), az semmire sem elég. Így a válás polgári peres ügyként, békésen zárult, csak a gyerekelhelyezésben és a láthatásban kellett megegyezni. Egy jó dolog volt: a gyerek fölötti teljes felügyeletet én kaptam. A közös felügyelet maga lett volna a pokol, mert akkor mindenbe beleszólhatott volna az öltözködésétől az iskolaválasztásig. Sokszor meg is kapom tőle, hogy az én felelősségem, hogyan teszem tönkre a gyerek életét. Laurának minden második hétvégét nála kell töltenie, és a szünidőket is meg kell osztanunk.

– Mennyire tudtál függetlenedni a volt férjedtől?

– Szerencsére volt saját lakásom, ahova visszamehettem. Volt munkahelyem, ahol rendszeres havi jövedelmet kaptam. A környezetem elfogadta a történteket, utána soha nem kellett magyarázkodnom. A válóper azonban csak azt oldotta meg, hogy hivatalosan és fizikailag külön vagyok a volt férjemtől. De lelkileg továbbra is zsarol minket. Ezért kerestem megoldást a Gyámhivatalnál, ahol a nőnek az volt az első kérdése: „Maga miért ment el a volt férjéhez?” Tehát még én követtem el jogsértést, amiért Laurát elkísértem az apjához, és ott maradtam az ő védelmére, miközben a torokelvágással és egyéb szörnyűséggel fenyegető férjről egy szó sem esett! Volt egy húsvét, amikor én nem voltam ott velük, de Laura azóta is úgy emlegeti, mint egy borzalmas szörnyűséget, és nem tudja, hogy mi volt a baja az apjának, csak a félelmetes dühkitörésre emlékszik. A láthatást biztosítani kell – erről a jogáról sajnos csak Rudolf mondhat le. Ő viszont alig várja, hogy valamelyikünk hibázzon, amit aztán ordenáré módon a fejünkhöz vághat. Sajnos most már Laura is belekerült ebbe a helyzetbe, de neki végképp nincs taktikája az apjával szemben. Rudolf egyre inkább elveszíti a kamaszodó lánya szeretetét, amit persze érez. Ezért azt állítja, hogy ellene nevelem. Pedig nekem a kisujjamat sem kell mozdítanom ahhoz, hogy eltávolodjanak egymástól.

– Milyen tanulságokat vontál le magadnak a megélt nehézségekből?

– Legelőször is: nem lenne szabad ilyen párt választani. Bár viccesnek tűnik, de belegondolva hátborzongatóan igaz. A kedves és megnyerő modor, a talpraesettség, a bátorság, a segítőkészség mind szép, de figyelni kell, ha valami olyan történik, ami erős figyelmeztetés. Ha van egy iszonyatos dühkitörés, egy félelemkeltés, a hatalom fitogtatása, a „csak velem tudsz élni, különben nagyon egyedül maradsz az életben” életérzés sugallata, érthetetlen és megmagyarázhatatlan arrogancia, annak a hangoztatása, hogy „én nem nézlek le” – az már azt jelenti, hogy nem szabad azzal az emberrel megosztani az életünket. Persze nem mindig ismerhetjük fel, hogy miből mi lesz.

Ha pedig már benne van valaki a bajban, akkor nem szabad engedni, hogy a családtagjai, barátai, ismerősei teljesen eltávolodjanak tőle. Az erőszakoskodó viszont arra fog törekedni, hogy minimalizálja vagy teljesen megszüntesse a külső kapcsolatokat. Jó tudni, hogy ha ez felmerül, akkor már nem sok kell a fizikai erőszakhoz sem.

Tapasztalatom az is, hogy a civil szervezetek és hatóságok mind-mind legfeljebb csak közvetlen életveszélyben tudnak segíteni. Előtte és utána a problémákkal az áldozatnak kell szembenéznie. Igazából tanulság nincs. Ha lenne, akkor most aszerint élnék, és viszonylag békében nevelném a gyerekemet. De milyen tanácsot lehet adni annak, aki mindig a füstölgő vulkán tövében lakik?

Amikor elnémul az ember 1. rész – vendégcikk a Talita.hu-ról

„Azt hittem, megöl…” 18+ – Családon belüli erőszak 1.

2015. január 09. péntek, 06:00 | Írta: Kölnei Lívia

banner bruised eyed7f8
Aki eddig úgy gondolta, hogy a családon belüli erőszak csak iskolázatlan, nehéz szociális helyzetű emberek körében fordulhat elő, olvassa el a magasan képzett értelmiségi Éva tanúságtételét gyötrelmeiről és szökéséről! Csak erős idegzetűeknek!

 

– Mikor tapasztaltad először, hogy baj van a házasságoddal?

– A házasságkötés utáni első hónapokban. Akkor már állapotos voltam. A szülés előtt egy hónappal hagytam abba a munkába járást, addig gyakorlatilag hétköznaponként csak reggel és késő este találkoztunk a férjemmel, illetve hétvégén. Amikor már két hete voltam otthon, azt kezdtem érezni, mintha nyűg lennék Rudolfnak, mintha egy „ott ragadt” vendég lennék, aki már igazán elmehetne, mert már túl sokat időzött a vendéglátónál. Mindenhová elkísért, mondván, hogy vigyáz rám – a szüleimhez, az orvoshoz is. A terhességem utolsó 2-3 hónapjában emelkedett a vércukorszintem. Három héttel a szülés előtt megint a szokásos vércukor-vizsgálatra mentünk reggel fél 7-kor, amikor egy apróság miatt nagyon ideges lett rám: a lábam fázott, ezért az autó fűtéskapcsolóját odairányítottam, nem a hátsó ülésre. Rám ordított, hogy mit csináltam. Megmagyaráztam, mire minősíthetetlen ordítozásba kezdett, azt hittem, balesetet okoz, annyira elveszítette a fejét. Akkor fordult meg bennem először a gondolat: „Úristen, hogyan élünk majd egymással? Csak két hete vagyok a férjemmel ténylegesen, de már elviselhetetlenül az idegeire mentem!”

– Mikor és hogyan ismerkedtetek össze?

– 37 éves voltam akkor, és még nem volt társam, önálló családom. Rudolf portásnak jött a munkahelyemre. Jóval idősebb volt nálam, de fess, magas, sportos alkatú, tíz-tizenöt évet letagadhatott volna. Nagyon vidám volt, és – mint minden új emberrel – a kollégáim vele is szemétkedtek. Na, emberükre találtak! Öt hónap után úgy jött el a munkahelyünkről, hogy nemcsak azt fizették ki neki, amit ő reklamált, hanem annak a kétszeresét! Karakán, erős akaratú, talpraesett ember volt, és elismerést keltett bennem a határozottsága, az igazáért való küzdés. Kiderült, hogy rendszeresen kajakozik, és meghívott egy evezésre. Mivel még soha nem eveztem, igent mondtam.
Az anyukámról két héttel korábban derült ki, hogy Alzheimer-kóros. A sokkoló hírt még nem tudtam lelkileg feldolgozni. Az apukám és a bátyám szinte közömbösen, pókerarccal fogadta a hírt, mintha valami természetes esemény lenne. Tudtam, hogy embert próbáló időkre, hosszú távú betegápolásra kell berendezkednünk. A helyzet kétségbe ejtett, ezért úgy gondoltam, hogy 1999 nyarán megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy elmegyek egyszer és utoljára Rudolffal kajakozni, mert a következő években már valószínűleg ennyi szórakozásom sem marad. Az lesz a feladatom, hogy ápoljam anyámat és a kilencvenéves nagyanyámat. Apám és a bátyám segítségére pedig nem számíthatok…
Azt hittem, Rudolf nem keres többet. De nem így történt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ez az ember jobban ragaszkodik hozzám, mint az addigi családom… Megértő volt, tanácsokat adott, milyen praktikus dolgokra figyeljek – így megcsillant a remény számomra is: nem vagyok egyedül…

– Elmesélnél egy-két durva esetet, amikor féltetted az életed?

– Az első verés különösen emlékezetes. Laura háromhetes újszülött volt akkor. Amióta kijöttünk a kórházból, állandó idegeskedés volt az életem. Egy újszülött, ha nem alszik, akkor sír, ami rendkívül idegesítette Rudolfot. Folyton azon aggódott, hogy nem eszik a gyerek eleget, és én biztosan mindent rosszul csinálok. Ehhez tudni kell, hogy a védőnőtől nem engedte elhozni a babamérleget. Azt mondta különös hangsúllyal: „Nem visszük el!” Hogy miért és kire haragudott akkor, máig sem értem. Ennek az lett a következménye, hogy én egyetlen szoptatás után sem tudtam megmondani, hány grammot szopott Laura. Előszedte a konyhai mérleget, és azon kellett ügyetlenkedve a síró-kapálózó gyereket lemérni, attól félve, hogy lebillen az egész. Persze akkor is ordítozott torkaszakadtából, hülyének nevezett. A gyerek még jobban sírt, ami tovább bőszítette. Máskor tápszert erőltetett a gyerekbe, ez lehetett az egyik magyarázata az esti 6-7 óra tájban rendszeresen jelentkező, csillapíthatatlan sírásoknak, ami hajnali 3-4 óráig tartott. Ezt persze Rudolf mindig a gyerek éhezésével indokolta, közben pedig Laura iszonyatos szélgörcsöktől szenvedett. Az esti fürdetések is borzasztó stresszben teltek. Folyton azt ordítozta, hogyan fogom azt a gyereket, siessek már, azért sír a gyerek, mert olyan béna vagyok. Ha elkezdtem kapkodni, akkor az volt a baja, hogy miért locsolom a gyerekre a vizet összevissza.

Az első verés tehát január 2-án történt. Este 7 órakor a szoptatás után megint elkezdődött a sírás. Rudolf nem engedte, hogy én büfiztessem és dajkáljam, kivette a kezemből, és nem a vállára fektette, hanem vízszintesen ringatta. Tekintetén teljes elborulást láttam. Akkor arra kértem, hogy adja át, talán nálam megnyugszik. Erős hangját kieresztve ordított velem, hogy mitől lenne nálam jobb a gyereknek? Ettől Laura még jobban sírt. Azt mondta, hogy nézzem meg, mit csináltam, kénytelen ordítani velem, és most azért sír a gyerek. Erre azt „mertem” mondani, hogy elegem van, amióta itthon vagyunk a kórházból, egy jó szót nem kapok, csak ordít velem és idegesít.

A síró gyerekkel a karján megállt előttem – én a rekamién ültem –, és lekevert egy nagy pofont. Majd ordítva bezavart a másik szobába, és azt mondta, hogy ki ne merjek onnan jönni. Egész éjjel tápot adott Laurának. Belőlem ömlött éjjel a tej, az ingem, az ágynemű csupa tej volt, iszonyú fájdalmat és feszítést éreztem a melleimben. Éjjel 2-kor áttrappolt Rudolf Laurával, hogy: „szoptasd meg!”. Közben ő a másik szobában a kakás pelenkát rendezte. Egyszer csak úgy hallotta, hogy én mondtam valamit, pedig egy kukkot nem mertem szólni. De ő azt ordította, hogy én hazudok, ő tudja, hogy őrá mondtam valamit. Hiába mondtam, hogy csendben voltam. Erre a másik szobából hozzám vágta a kakis pelenkát. A vállamat találta el, onnan Laura homlokára esett, majd a takaróra. Rudolf tekintete iszonyú volt. Akkor bármit megtehetett volna, annyira elment az esze…

domestic violence 1200

– Ez rettenetes. Hányszor vert még meg?

– Többször is. Elmesélem a legvéresebb esetet, ami Laura féléves korában történt. Addigra az apámmal és a bátyámmal úgy összeveszett, pontosabban sértegette őket, hogy nem akartak velem szóba állni. Bátyám öröklési ügyet akart velem megbeszélni, de nem tudott elérni, mert Rudolf a telefonomat elvette és eldugta. Azt mondta, hogy ő a férj, és minden hivatalos ügyet csak ő intézhet. Így a bátyám kénytelen volt ügyvédhez fordulni. Nekem a kisbaba ellátása és az állandó hadakozás Rudolffal nagyon kiszívta az erőmet. Apu és a bátyám meg azt hitték, hogy én biztatom Rudolfot, hogy ő veszekedjen velük. Tudtam, hogy egy-egy verés után hozzájuk nem fordulhatok segítségért.

Akkor érkezett meg a tértivevényes levél a bátyám ügyvédjétől, amelyben hivatalosan kért, hogy menjek el az irodájába, ahol a testvéremmel megbeszélhetjük az ügyeket. Amennyiben nem teszek eleget a kérésének, kénytelen bírósághoz fordulni. Erre Rudolf dührohamot kapott. Én éppen a konyhában készítettem a banánpépet, és főztem a krumplit Laurának. Rudolf, karján a féléves gyerekkel, kikapta a kezemből a működő turmixbotot, és addig verte a csésze aljához, amíg az széjjel nem tört. Minden banánpépes lett, röpködtek a cserépdarabok. Közben azt ordította, hogy a hülye családom miatt ő megy tönkre, stb… Nem bírtam tovább, a vállának estem és karmoltam, hogy hagyjon már békén engem… A büntetés nem maradt el. Az, hogy szembefordultam vele, úgy kihozta a sodrából, hogy addig vert, ahol csak ért, amíg beszorultam a gáztűzhely és az asztal közé. Könyörögtem, hogy hagyja abba, mert lángot kap a ruhám (égett a krumpli alatt a láng). Minden erőmmel azért küzdöttem, hogy bele ne essek a lángba, ezért a fejemet nem tudtam védeni. Iszonyú ütéseket kaptam, az orrom vére eleredt, és minden, a fal, a tűzhely, Laura ruhája, Rudolf ruhája véres volt tőlem, minden a földön banánpépes és véres, az asztalon is csak a véremet láttam, ami minden pofontól fröcskölt szét a konyhában. Az első ütéseknél még nála volt Laura, de miután ő is rettenetesen sírt, bevitte a szobába, majd visszajött, és ott folytatta a verést, ahol abbahagyta. A végén mindent össze kellett takarítanom, majd úgy elkészíteni Laura ebédjét, mintha mi sem történt volna, csak az összetört turmix helyett kézzel kellett mindent összenyomkodnom. A jobb szemem annyira bedagadt a vérömlenytől, hogy két hétig ki sem tudtam nyitni. Minden orrfújáskor vércafatok ürültek belőlem egy hétig. A szemem körül a sok megalvadt vér nem lila és kék volt, hanem fekete. Valószínű, hogy a halántékomra ököllel adott ütésekkor szakadt el valamelyik ér. Egy hajszálon múlhatott, hogy nem haltam meg akkor.

Amíg a vérömleny el nem tűnt, addig a lakásból ki sem mehettünk Laurával. Abban az időben véletlenül sem keresett fel bennünket védőnő vagy gyerekorvos. Szerencséje volt Rudolfnak. Ez június 16-án történt, és július 1-jén mentünk el először levegőzni hárman, babakocsival, mint egy tökéletes család.

– Hogyan találtál kiutat ebből a tarthatatlan helyzetből?

– Természetesen lázasan kerestem a menekülési lehetőségeimet. A rádióban és tv-ben a családon belüli erőszakkal kapcsolatos híreket, információkat igyekeztem meghallgatni, de ezt csak egyedül volt szabad, mert ha meghallotta, átkozódva átkapcsolt máshová. Ezekből annyit tudtam meg, hogy léteznek anya-gyermek házak, ahová elmenekülhetnek a bántalmazott nők. Ez erőt adott, hogy társadalmilag nem vagyok teljesen elszigetelt. De ezzel még a gyakorlati problémám nem oldódott meg. Szólni akartam a gyerekorvosnak vagy a védőnőnek, de Rudolf szinte mindig velem volt, vagy épp a gyerek betegsége nem adott alkalmat rá. Maradt volna a család. Mivel Rudolf ördögi ügyességgel úgy intézte a családi kapcsolatokat, hogy mindenkit vérig sértett, és elhitette velük, hogy ezzel én is egyetértek, ezzel elérte, hogy a rokonaim nemcsak megszakították velem a kapcsolatot, hanem magukban is kiátkoztak. Később, amikor vészjelzéseket adtam le a bátyámnak, ő először kinevetett (talán még örült is a bajomnak, mert addig azt hitte, hogy én is benne vagyok Rudolf üzelmeiben.)

Egy verés után Rudolf lement a boltba vásárolni, és véletlenül elöl hagyta a saját telefonomat. Ezt a röpke 10-15 percet használtam ki, hogy telefonáljak a bátyámnak, aki akkor már segítőkészebbnek mutatkozott, bár csak azt tudta tanácsolni, hogy hagyjam ott Rudolfot. De egy kisgyerekkel nem tud könnyen ugrálni az ember.

A valódi menekülést a munkahelyem jelentette. Laurát kétéves korában bölcsődébe adtuk Rudolf akaratából, és ő azt is elvárta, hogy menjek vissza dolgozni, ne legyek „munkakerülő”. Még a munkahelyemre is együtt mentünk hármasban, amikor a hivatalos papírokat kellett intézni. A tökéletes család látszata voltunk, pedig az autóban az oda vezető úton is iszonyúan dühöngött. A gazdasági osztályon mégis tökéletes, gáláns családapaként beszélgetett. Azt hittem, lenyugodott. Hazafelé ott folytatta, ahol abbahagyta, sőt még azt is hozzátette, hogy nehogy azt higgyem, hogy megúsztam a dolgot. Ezek a tudatos, kitervelt dühkitörések voltak a legborzasztóbbak: vagyis nem hirtelen felindulásból bántott, hanem már kitervelten, mégis spontánnak tűnő, fékezhetetlen vadsággal.

Tehát dolgozni kezdtem. Rudolf annyira félelmetessé vált, hogy decemberben elhatároztam, elmondom a munkahelyemen, hogyan élek.