Címke: krízis

Házassági krízisből és pszichiátriáról a családi boldogságig

pszichátria

pszichiátria

Sziasztok, Csabi vagyok.
Az oldal szerkesztője megkért, hogy írjak néhány gondolatot a házasságomról, hátha kérdéseket vet fel bennetek, vagy esetleg válaszokat is szül. Megpróbálom tehát röviden összefoglalni házasságom eddigi történetét úgy, hogy igyekszem rátekinteni az ember – és leginkább saját magam – mélyebb pszichéjére.                 Mindegy 17 éve kezdődött minden. Azt hiszem az első időszak pontosan úgy zajlott, mint az emberek többségével. Találkozik két fiatal, tetszenek egymásnak, egymásba szeretnek, eljegyzés aztán pedig házasság. Nekem abban az időben a házasság már többet jelentett egy kicsivel, mint egy puszta papír. Felnőtt megtérőként azt gondoltam, hogy a házasságkötés egy mélyebb elköteleződés a párom felé, de ez csak fogalmi szinten volt így, hiszen semmilyen tartalommal nem tudtam megtölteni. Mint később kiderült, rettentő gyenge alapok voltak ezek, hiszen nagyon hamar jöttek a szürke hétköznapok és az együttélés állandó konfliktusai, kompromisszumai melyek elől most már hivatalosan nem lehetett kitérni. Mindent meg kellett osztani, mindent el kellett viselni a másiktól, bármennyire nem tetszettek bizonyos dolgok. A katolikus környezet sulykolta fejünkben az elfogadás parancsát. Nem volt menekülés, és néhány év alatt a házasság olybá’ tűnt, mintha csak arra lenne jó, hogy robotoljak mások megélhetéséért, és mindent elveszítsek, ami régen nekem cél, szórakozás és pihenés volt. Mindehhez még hozzájárult az is, hogy a semmire házasodtunk. Nem volt a saját ruhánkon kívül gyakorlatilag semmink. Mindent magunknak kellett előteremteni, ami nem indult könnyen, hiszen gyorsan jöttek a gyerekek is. A család segített (bár ne tette volna), így lakhatásunkat az én szüleimnél kezdtük, majd egy menekülési kísérlet után a párom édesanyjánál folytattuk. Az én szüleimmel a feleségem nem tudott kijönni, én meg az édesanyjával nem. Azt hiszem ez szinte tipikus. Végső soron odáig jutottunk, hogy már borzasztó körülmények közé is elmentünk lakni, csak hogy önállóak lehessünk. Így kezdődött a saját életünk, melyről azt hittük, hogy majd működni fog. Mindketten megpróbáltuk gőzerővel megélni a magunk által elképzelt tökéletes házasságot. Úgy is mondhatnám, hogy szubjektív igazságok alapján igyekeztünk együtt élni. Ezt az életet ahhoz tudnám hasonlítani, mintha ma az MSZP-t és a FIDESZ-t próbálnánk egy fedél alá hozni. Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy mi lenne abból. Nekünk azonban az, amit Te kedves olvasó elképzelsz, az volt a véres valóság. Ezt semmiképp nem szeretném részletezni, mivel még emlékezni is borzasztó. A lényeg az, hogy házasságunk 8. évére eljutottunk a mély krízis állapotába, vagy hétköznapian: csődbe jutott a házasságunk. A krízis kibontakozása egyetlen pillanatunkba csúcsosodott ki, amit az orvos nálam némi kórházi kezelés után mániás depresszióban és idegkimerültségben határozott meg.

A krízis

A nyugtató, és a pihenés visszaadta emberi mivoltomat, mely akkor még csak a gondolkodás képességének visszanyerésére korlátozódott. A gondolkodás alapját a válni vagy nem válni „Shakespeare-típusú” kérdés adta. Először percenként döntöttem másként, majd óránként, és végül naponta. Magyarul nem tudtam mi tévő legyek. Odáig mentem, hogy már csak a káosz volt bennem, mikor a feleségem közölte velem milyen feltételek mentén kíván tőlem elválni. Mondhatnád kedves olvasó, hogy hát itt a megoldás. Egy pillanatra én is így gondoltam, de még ki nem alakult hitem és vallásosságom felkiáltó jelként állt előttem, hogy a római katolikus egyházban válás nincs, és házasság is csak egyszer. Némi hátsó gondolattal felhívtam egy régóta katolikus barátomat, és elé tártam az eseményeket. Azt gondoltam, hogy meghasonlik, hisz’ az én gondomra nincs katolikus válasz. Ő két embert ajánlott nekem, a családpszichológust és a papot. Talán nem mondta ki szó szerint, de az üzenet az volt, hogy építsetek egy új házasságot segítséggel, és Istenre alapozva. Nem értettem, de gondoltam, ha ő mondja, akkor egy próbát megér. Hála Isten az ajánlat hallatára feleségem, ha nem is hitt, de legalább kíváncsi volt. Valahogy úgy, mintha ezt mondaná

Illusztráció

Illusztráció

Itt kezdődik házasságunk második szakasza, amely a mai napig is tart, és azt hiszem örökké tartani fog. Lassú munka kezdődött. Nekem a pszichológus nem sok újat tudott mutatni, hiszen voltak már bőven ismereteim a témában. Korábban szíven foglalkoztam pszichológiával, de persze semmit nem vonatkoztattam magamra. A változás ott indult el mikor a pap azt mondta, hogy magunkat kell Krisztusivá nevelni, és aztán majd a környezet alakul hozzánk. Ez megfogott, és erőnek erejével leszoktam környezetem – leginkább feleségem – megváltoztatásáról, és saját énem nemesítésére koncentráltam. Nem ment könnyen, és a mai napig is sokat küszködöm vele. Nagyon lassú folyamat ez, mely ki fog tartani egészen a halálomig. Eleinte csupán egyedül lépkedtem az úton, melyben rengeteg (sokszor napi szintű) bukás volt, ugyanakkor egyre gyakrabban kaptam elismerő szavakat, és értem el sikereket saját megkötözöttségeim legyőzésében. Egy idő után – talán 3-4 év is eltelt – feleségen is elkezdett velem lépkedni, és ekkor már nem csak önnevelésről, hanem házasságunk új alapokra való felépítéséről is szó volt. Ki kell mondanom Kedves olvasóm, még ha nem is hiszel Istenben, hogy van boldog házasság, mely Istenre alapszik, és az egyház tanítása szerint működik. Persze nem nevezhetném házasságomat tökéletesnek, hisz’ tudom, hogy az majd csak az örök életben teljesedik ki, de bátran állíthatom párommal együtt, hogy ma egy boldog házasságban élünk, 5 szerető gyermekünk gyűrűjében.

Csabi

Szerkesztői megjegyzés: Csabi a barátom, és egy aprósággal szeretném kiegészíteni a történetet. Ma a feleségével együtt már más családoknak segítenek kríziseken túljutni. Előadásokat tartanak, személyes beszélgetéseket folytatnak. Tanfolyamot végeztek ehhez, és egy segítő szervezethez csatlakoztak. Azt nem tudom, a szervezet mennyire nyitott a nem szentségi házasságban élők felé, mivel katolikus szervezetről van szó. Ugye ez komoly dilemmát vet fel: mennyire segítjük a keresztény tanítás szerint bűnben élőket (minden, nem szentségi házassággal egybekötött együttélés bűnösnek számít. Kemény, de EZ Krisztus tanítása.) bűnükben, ha olyan kapcsolatban segítjük őket, amely bűnös? Hogyan érzi majd magát a szentségi házasságban vergődő és küzdő pár, ha elváltakat és újraházasodottakat segít az Egyház? Érdemes akkor küzdeni és szenvedni? Hiszen csak ki kell lépni, más partnert keresni, az Egyház akkor is szeretni fog! – gondolhatnák sokan. Nem tudom, az Egyház, egyáltalán a kereszténység, hol tart ebben a komoly kérdéseket felvető feladatban, bár lelkigyakorlatuk már van az elváltaknak és újraházasodottaknak. Hiszen a törvényre hivatkozva nem lehetünk közönyösek ezzel a hatalmas méretben jelentkező problémával szemben. No meg, ha mindenkit elutasítunk, hogy nem tökéletes, akkor ki jár majd templomba?

 

Zoli