Címke: női gondok

Derekasan küzdő nők (vendégcikk)

A cikk eredetije a Talita.hu-n jelent meg, és Rajmon Viktor írta.

Derekasan küzdő nők

Írta: Rajmon Viktor
elvalt_no

Aki még küzd válás utáni benső sebeivel

Egy jó barátnőm 30 éves osztálytalálkozón járt, és megosztotta velem élményeit. Úgy látja, az idő múlásával egyre világosabban megkülönböztethetők a boldog és révbe ért asszonyok (férfiak is persze) és a „többiek”.
A „többiek” közt sok a társkereső egyedülálló, néhány „megrekedt”, aki még mindig rövid úton becsiccsent a találkozón, és így nem tud részt venni a többiek értelmes és örömteli együttlétében. Kevesen vannak a nehézségeken, kudarcokon túljutott, sorsukat hittel vállaló, ezért a többiek számára értékes-érdekes nők, akik reményt sugároznak a küzdőknek és az „elveszetteknek”.

A révbe ért derék asszonyi létről vannak klasszikus, szép Igék (Példabeszédek 31,10-31), és jó ezeket tudatosítani, terjeszteni. Most mégis inkább a „hátramaradókra” fókuszálok, akik egyben sorstársaim is.


Az ÉLET még el sem kezdődött

Ma túl a negyvenen is van olyan nő, aki még csak készül az ÉLET-re, de még nem vágott bele igazán. Lehet, hogy az el nem köteleződés jól begyakorolt sémáit – hosszú, félig igenelt, ezért óhatatlanul kudarcos kapcsolatokat, társakat – nehéz meghaladni. Nehéz a fájdalmaiból, félelmeiből kikecmeregni. Az is lehet, hogy a túl erős szülői kapcsolatok, a leválás nehézségei jelentenek még mindig akadályt. Vagy a túl magasra tett léc, amiről aztán nem is lehet tudni, hogy mégiscsak a helyén volt / van-e, és pont az az egy ugrotta / ugorja-e majd meg, akinek készült.

Mi is fogja igazán elhozni az igazi társat, az elindulást? Ha a korábbi évek a reális önértékelés és emberismeret útjain haladtak, és a kialakult helyzetet is reálisan látja (a családalapítás, a leendő társ meglelésének speciális lehetőségeit és nehézségeit, például az elvált, sebzett, csatolt alkatrészekkel „szerelt” társ buktatóit), vagy a „harmadik út” (a társnélküliség) elfogadott a számára, akkor még van remény a révbe érésre.


Befagyott házasságban

Érzelmileg magárahagyottan

Érzelmileg magárahagyottan

Együttérzésre méltók azok az asszonyok, akik küszködnek az intimitásában teljesen befulladt, befagyott házasságban. Akár úgy, hogy egy súlyos betegség vagy párjuk tartós elfordulása bizonytalanná tette a jövőjüket, akár mert masszív neurózisban (esetleg pszichózisban) tengődik a kapcsolat. Tapasztalat, hogy a megtartó közösségek kezdeti segítő szándéka is sokszor „kifárad” a reménytelennek tűnő helyzetekben, és az egyébként is rendkívüli terhet hordozó nő (család) még inkább elszigetelődik, magára marad. Nagy-nagy hősiességet és akár életszentséget lehet szinte kitapintani itt egy-egy női sorsban. Akik hittel átszenvedik ezt a tisztítótüzet, azok nagy mélységű, gyógyító erejű személyekké válnak.


Az „elbukottak”, elváltak

Végül itt vannak az „elbukottak”, a keresztutat járók – az elváltak. A válás a legmélyebb veszteségek egyike, a legkomolyabb gyászmunka, amely nem akármilyen lelkierőt, lelki érlelődési készséget és türelmet igényel.


A negyvenesen új kapcsolatra vágyó nők két csapdába esnek leginkább:

Lesz igazi találkozás?

1. Néha az a gond, hogy nem a súlyán kezelik a problémáikat. Gyökeres gyógyulás, kiengesztelődés, kiérlelés nélkül biztos a következő kudarc és seb. Szükséges és jó, hogy egy új kapcsolatra megvan a vágy és a készség, de a mélyebb elköteleződés valahol fennakad a korábbi hiányok, sebek zátonyain. Az újrakezdés túlzottan „realista”, én-központúan akaratvezérelt: „nekem, a családnak, szükségem van a férfira”. De nekem nem kell dolgoznom magamon, nem kell megváltoznom – csak egyszerűen nincs meg még az „emberem”.
Az egyházi státusz „rendezése” – különösen a nem katolikusok számára – sokszor szintén nem segíti elő az akadályok felismerését, pedig az tényleg a hiteles, közösség előtt is szentesített elköteleződés felülvizsgálatáról, újraértelmezéséről szólna, szólhatna. Ennek oka lehet a felszínes egyházi kötődés is.

2. Sokan vagyunk, akiknek a család, a házasság Szentség. A legelevenebben húsbavágó válság és krízis, amit az élet föladhat, annak a paradigmának a feloldása, hogy igazi elkötelezettségre, egész életre szóló, megszentelt társkapcsolatra vágytam, és még mindig nem tudom, hogyan is mondhatnék le róla. Hajótörést szenvedtem, és se a hajón nincs helyem már, se másik part nem látszik elérhetőnek. Milyen „lélekvesztőt” ácsoljak, hogy a lelkem mégse vesszen el, és milyen irányban keressek hajót, partot?
Ahhoz, hogy egy elveszett kapcsolat, társ, apa pótolhatatlan legyen egy nő számára, és minden más – nemcsak kapcsolati, de boldogulási – lehetőséget megakadályozzon, nem is kell feltétlenül vallásosnak lenni. Ez gyakran a női lét érzelmi mélységeiből, ragaszkodásából fakadó, rendkívül nehezen feloldható, rejtett női vétó minden kiútra. Nem segítenek a hitéleti közösségekben meglévő merevségek és félelmek sem – és az emiatt is hiányos segítő-támogató apparátus.
Egyelőre nincs jele kiútkeresésnek a mértékadó egyházi körökben sem. Persze vannak jó és tartalmaskezdeményezések is.
Bizonyosan lehetne nagyobb szerepük azoknak a segítő hivatásban, lelki gondozásban, akik valós és hiteles tapasztalatot szereztek az életükben ebben a nehézségben, és szeretettel kinövekedtek belőle, akármelyik úton is.

 

Kis bátorítás nektek: Bátor Hölgyek!

Van kiút?

 

Megértőbb elfogadásra, támogatásra lenne szükségük a sebzett, küzdő nőknek (is). Elkezdhetnénk talán mi, férfiak – az élet szeretetétől ihletetten – nemcsak a derék, de a már derekasan küzdő nő dicséretével is, mert rá is igaz lehet:

 

„Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé. Szája bölcsességre nyílik, és nyelve szeretetre tanít. Ügyel háza népe dolgaira, nem kenyere a semmittevés. Fölkelnek előtte fiai, és boldognak mondják, ura pedig így dicséri: Sok nő végez derék munkát, de te felülmúlod mindegyiket! Csalóka a báj, mulandó a szépség, de az Urat félő asszony dicséretre méltó. Hadd élvezze munkája gyümölcsét, dicsérjék tetteiért minden helyen!” (Péld 31,25-31)