Derekasan küzdő nők

Egy jó barátnőm 30 éves osztálytalálkozón járt, és megosztotta velem élményeit. Úgy látja, az idő múlásával egyre világosabban megkülönböztethetők a boldog és révbe ért asszonyok (férfiak is persze) és a „többiek”.
A „többiek” közt sok a társkereső egyedülálló, néhány „megrekedt”, aki még mindig rövid úton becsiccsent a találkozón, és így nem tud részt venni a többiek értelmes és örömteli együttlétében. Kevesen vannak a nehézségeken, kudarcokon túljutott, sorsukat hittel vállaló, ezért a többiek számára értékes-érdekes nők, akik reményt sugároznak a küzdőknek és az „elveszetteknek”.

A révbe ért derék asszonyi létről vannak klasszikus, szép Igék (Példabeszédek 31,10-31), és jó ezeket tudatosítani, terjeszteni. Most mégis inkább a „hátramaradókra” fókuszálok, akik egyben sorstársaim is.

Az ÉLET még el sem kezdődött

Ma túl a negyvenen is van olyan nő, aki még csak készül az ÉLET-re, de még nem vágott bele igazán. Lehet, hogy az el nem köteleződés jól begyakorolt sémáit – hosszú, félig igenelt, ezért óhatatlanul kudarcos kapcsolatokat, társakat – nehéz meghaladni. Nehéz a fájdalmaiból, félelmeiből kikecmeregni. Az is lehet, hogy a túl erős szülői kapcsolatok, a leválás nehézségei jelentenek még mindig akadályt. Vagy a túl magasra tett léc, amiről aztán nem is lehet tudni, hogy mégiscsak a helyén volt / van-e, és pont az az egy ugrotta / ugorja-e majd meg, akinek készült.

Mi is fogja igazán elhozni az igazi társat, az elindulást? Ha a korábbi évek a reális önértékelés és emberismeret útjain haladtak, és a kialakult helyzetet is reálisan látja (a családalapítás, a leendő társ meglelésének speciális lehetőségeit és nehézségeit, például az elvált, sebzett, csatolt alkatrészekkel „szerelt” társ buktatóit), vagy a „harmadik út” (a társnélküliség) elfogadott a számára, akkor még van remény a révbe érésre.

Befagyott házasságban

Együttérzésre méltók azok az asszonyok, akik küszködnek az intimitásában teljesen befulladt, befagyott házasságban. Akár úgy, hogy egy súlyos betegség vagy párjuk tartós elfordulása bizonytalanná tette a jövőjüket, akár mert masszív neurózisban (esetleg pszichózisban) tengődik a kapcsolat. Tapasztalat, hogy a megtartó közösségek kezdeti segítő szándéka is sokszor „kifárad” a reménytelennek tűnő helyzetekben, és az egyébként is rendkívüli terhet hordozó nő (család) még inkább elszigetelődik, magára marad. Nagy-nagy hősiességet és akár életszentséget lehet szinte kitapintani itt egy-egy női sorsban. Akik hittel átszenvedik ezt a tisztítótüzet, azok nagy mélységű, gyógyító erejű személyekké válnak.

Az „elbukottak”, elváltak

Végül itt vannak az „elbukottak”, a keresztutat járók – az elváltak. A válás a legmélyebb veszteségek egyike, a legkomolyabb gyászmunka, amely nem akármilyen lelkierőt, lelki érlelődési készséget és türelmet igényel.

A negyvenesen új kapcsolatra vágyó nők két csapdába esnek leginkább:

1. Néha az a gond, hogy nem a súlyán kezelik a problémáikat. Gyökeres gyógyulás, kiengesztelődés, kiérlelés nélkül biztos a következő kudarc és seb. Szükséges és jó, hogy egy új kapcsolatra megvan a vágy és a készség, de a mélyebb elköteleződés valahol fennakad a korábbi hiányok, sebek zátonyain. Az újrakezdés túlzottan „realista”, én-központúan akaratvezérelt: „nekem, a családnak, szükségem van a férfira”. De nekem nem kell dolgoznom magamon, nem kell megváltoznom – csak egyszerűen nincs meg még az „emberem”.
Az egyházi státusz „rendezése” – különösen a nem katolikusok számára – sokszor szintén nem segíti elő az akadályok felismerését, pedig az tényleg a hiteles, közösség előtt is szentesített elköteleződés felülvizsgálatáról, újraértelmezéséről szólna, szólhatna. Ennek oka lehet a felszínes egyházi kötődés is.

2. Sokan vagyunk, akiknek a család, a házasság Szentség. A legelevenebben húsbavágó válság és krízis, amit az élet föladhat, annak a paradigmának a feloldása, hogy igazi elkötelezettségre, egész életre szóló, megszentelt társkapcsolatra vágytam, és még mindig nem tudom, hogyan is mondhatnék le róla. Hajótörést szenvedtem, és se a hajón nincs helyem már, se másik part nem látszik elérhetőnek. Milyen „lélekvesztőt” ácsoljak, hogy a lelkem mégse vesszen el, és milyen irányban keressek hajót, partot?
Ahhoz, hogy egy elveszett kapcsolat, társ, apa pótolhatatlan legyen egy nő számára, és minden más – nemcsak kapcsolati, de boldogulási – lehetőséget megakadályozzon, nem is kell feltétlenül vallásosnak lenni. Ez gyakran a női lét érzelmi mélységeiből, ragaszkodásából fakadó, rendkívül nehezen feloldható, rejtett női vétó minden kiútra. Nem segítenek a hitéleti közösségekben meglévő merevségek és félelmek sem – és az emiatt is hiányos segítő-támogató apparátus.
Egyelőre nincs jele kiútkeresésnek a mértékadó egyházi körökben sem. Persze vannak jó és tartalmaskezdeményezések is.
Bizonyosan lehetne nagyobb szerepük azoknak a segítő hivatásban, lelki gondozásban, akik valós és hiteles tapasztalatot szereztek az életükben ebben a nehézségben, és szeretettel kinövekedtek belőle, akármelyik úton is.

 

Van kiút?

 

Megértőbb elfogadásra, támogatásra lenne szükségük a sebzett, küzdő nőknek (is). Elkezdhetnénk talán mi, férfiak – az élet szeretetétől ihletetten – nemcsak a derék, de a már derekasan küzdő nő dicséretével is, mert rá is igaz lehet:

 

„Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé. Szája bölcsességre nyílik, és nyelve szeretetre tanít. Ügyel háza népe dolgaira, nem kenyere a semmittevés. Fölkelnek előtte fiai, és boldognak mondják, ura pedig így dicséri: Sok nő végez derék munkát, de te felülmúlod mindegyiket! Csalóka a báj, mulandó a szépség, de az Urat félő asszony dicséretre méltó. Hadd élvezze munkája gyümölcsét, dicsérjék tetteiért minden helyen!” (Péld 31,25-31)