Címke: terrorizmus

München – a harcos és a lelkiismeret

„Vannak helyzetek, amikor túl kell lépnünk a kulturális szabályokon. Átérzem felelősségem súlyát és meghoztam döntésemet.” – kb. ezek a szavak hangzanak el az Izrael államot kormányzó asszony szájából, amikor eldönti: válaszul a Müncheni Olimpián meggyilkolt zsidó sportolókért, kegyetlen megtorló akcióba kezd. Steven Spielberg filmje (München) ezt a megtorló akciót dolgozza fel. Igazi tanítófilm, egy „Füveskönyv”, ahogy talán Márai nevezné.

Avner Kaufman (Eric Bana) tipikus férfi, és a legjobb értelemben. Fiatal, lelkes, családos. Szereti övéit, erejét pedig a közösség, a haza szolgálatába rendeli. Nagy dolgokat szeretne véghezvinni, igazi hőssé akar válni. És jó, hogy ez így van. Élete szerencsés: felesége megérti őt, támogatja, pedig nagy áldozatot kérnek mindkettejüktől. Avner fogja vezetni azt a titkos kommandót, amelynek célja megölni az Olimpián történtek tetteseit, s meglehet, évekig távol lesz övéitől. Feleségének addig nélküle kell boldogulnia. Pedig csak két hónap, és jön a legkisebb Kaufman.

Öt férfiből áll a csapat, és lenyűgözően mutatja be őket a film: mind őszinte hazafi, áldozatokra kész ember, jóra hajló jellem, és összetartanak, toleránsak egymással. Pedig az érzékenységre hajló széplélek játékkészítő, a szigorúnak tűnő, de megértő nagybácsi, és a keményöklű vagány egyaránt megtalálható a csapatban.

Elindul az akció.

Lépésről lépésre haladnak, és kicsit talán szerencséjük is van: folyamatosan göngyölítik fel a Fekete Szeptember terroristacsapatot. Ám közben, mint a lassan hulló esőcseppek, más információk is érik őket – és velük minket is, a nézőket.

Egyik célpontjuk közelébe úgy jutnak, hogy újságírónak álcázza magát a játékkészítő, és az interjú során kiderül, hogy a Müncheni eseményeket nem bölcs önmagukban szemlélni. Izrael hódítóként jelent meg a Sínai félszigeten, és erővel vette el az akkor ott élők földjét, és sokszor nem viselkedik jó szomszédként: arabok vére folyik a kezük által. A célpont kislánya csak hajszál híján menekül meg – a csapat tagjai még időben tudnak szólni a robbantást végző társuknak:  várjon, a lány váratlanul visszament a lakásba. Vajon hányszor sérülnek meg civilek az „igazságért” folytatott háborúban?

A másik célpontnál a szomszéd szobában szerelmeskedő fiatal pár nő tagja kap a szemébe szilánkot – olyan apró malőr miatt, hogy túl erős volt a robbanószer. Nem azt kapták a szállítótól, amit kértek. Hm, hm. Adódik számomra az asszociáció: a szeretet (itt: szerelem) sérül először, amint elkezdjük túlságosan követelni az igazunkat. Amikor már nem ököllel, de buzogánnyal csapunk az asztalra. Először még oda. De hát az (a szeretet) nem számít, az csak olyan könnyű izé, rózsaszín illat a levegőben, és csak a kényelmes, puhány életet élőknek való.

Egyébként az első gyilkosság se megy könnyen. Itt a célpont egy irodalmár, egy nyugdíjas korú bácsi. Aki amúgy valóban bűnöző, terrorista – és hirtelen nagyon – nagyon jó lesz, és nagyon őszintén próbálja nyugtatni Avnert, amikor az pisztolyt szegez rá a lift előtt állva, egy homályos lépcsőházban. Vajon tényleg jóvátenne mindent? Nem tudjuk meg, kicsit később már a vére összevegyül a nála lévő, közben kiömlött tejjel.

Még egy jelenetet szeretnék kiemelni az akcióból. De ennek van előzménye is: kezdenek felfigyelni a különítményre, és egy holland bérgyilkosnőt küldenek a nyomukba. Ő először Avnert szemeli ki, de azt erkölcsössége és felesége iránti szeretete megmenti. Nem fekszik le a vele, hanem felhívja asszonyát a szobájából. Társa, a szigorú nagybácsis küllemű, de jószívű (számomra ezért is nagyon szerethető) Carl nem így jár. Avner nemsokára megtalálja az ágyában, meztelenül, holtan. A levegőben még érződik a holland nő parfümje.

A kiválasztott jelenet: a csapat bosszút áll. Rátörnek a bérgyilkosnőre az otthonában, aki persze egyezkedni próbál. Felajánlja magát: mint gyilkost, és mint nőt is. Mégsem ribanc: ember, aki fél, és időt akar nyerni. Megölik, és itt van az az egyperces részt, ami rám különösen is hatott. A nőnek már két golyó van a testében, de csak két pirosló lyuk látszik a mellkasában. Már halott, de még nem látszik annak. És TUDJA ezt. Van pár perce, hogy elbúcsúzzon az Élettől: a fiatalságától, lehetséges hódításaitól, gazdagságától, kiemelkedő intellektusától, szerető kapcsolataitól, és szembenézzen Vele: a mindent elnyelő Sötétséggel.

Itt csak az egyik lyuk látszik, de bizony, ott van már a másik is.

Először a konyhapulthoz támolyog, ahol a cicája nézi, mit csinál a gazdája (nem szokott így viselkedni); aztán egy fotelbe rogy. „Ecce homo”? Aztán az egyik lélegzetvételnél vér bugyog elő a sebekből, és szörcsög a tüdeje. Most már nem csak egy ijedt kislány a filmvásznon, de egy valóban haldokló ember. Végül: halott.

Bennem külön erősítette az élményt, hogy nővel történt mindez. Azonban nem gonosz patriarchák állnak vele szemben – mélyen megsebzett férfiak, akinek egyik társát csapdába csalta és megölte. Érthető – és szerintem mélyen helytelen, amit tesznek.

És most jön az igazi fordulat Avner lelkében. Meddig lehet az erő álarca mögé rejteni a borzalmat, az embertelenséget? Meddig lehet megindokolni, hogy amit teszek, a hazámért, az igazságért és egyéb nemes célokért, fogalmakért teszem? Meddig vagyok képes szembenézni az áldozataim szenvedésével mindezekért? Mikor kezdem sejteni, hogy ami kiárad tőlem: halál, félelem és fájdalom – az engem és az enyémeket is utolérheti?

Louis (az informátor) figyelmezteti Avnert, már ő is célpont. „Aki kardot ragad, kard által vész el.” – nem, nem Louis szavai ezek, ezt valaki más mondta Péternek a Getsemáné kertben, mikor az apostol karddal akarta őt megvédeni.

Avner kiszáll az akcióból, és visszavonul. És kérdések gyötrik: a vezetői, akikben annyira megbízott, valóban tudták, mit tesznek? Vajon terroristák ellen küldték őket, vagy egyszerűen csak a palesztin nép vezetői ellen? Kit, mit szolgált ő az idealizmusával, tenni akarásával, áldozatkészségével, férfi mivoltával? Hiszen fokozatosan derül ki az akció során: az nem úgy van! Odacsapunk, majd tanulnak belőle! Nos, nem tanulnak. Nem úgy, ahogy azt Avnerék hiszik. Újak jönnek a kihulltak helyére, még erősebbek, még erőszakosabbak. Egykori felettese ezt így kommentálja: „ha a körmét levágja, az is újra nő.” Vagyis csak kitartás (monománia) kérdése az egész. Újra és újra oda kell csapni. Egyszer csak megértik! Na de mikor? És meddig? Hiszen a másik fél éppúgy azt hiszi, hogy igaza van!

Itt szeretnék kitérni valami fontosra. Ismerőseimtől, barátaimtól, keresztényektől és antifeministáktól, valamint nemzeti érzületű emberektől sokszor hallom: mert a hazugság elharapózott. Van hazugság, igen. Nem vagyok olyan oktondi, hogy tagadjam. De szerintem sokszor nem erről van szó. Nem Mások gonosz és mocskos üzelmeiről (bár végül sokszor azzá válik, ha kereskedelmi tévés valaki, vagy ha a legegyházhűbb keresztény) és minket manipuláló hazugságairól.

A magunkéról. A tévedéseinkhez, fél-igazságainkhoz való merev ragaszkodásról. Hogy a Valóságot (Istent, vagy művét: az Életet) adott szinten ismerjük. Ez oké, ennek így kell lennie, így fejlődünk, lépünk igazságról-igazságra. De ehhez konkrétan is kell fejlődni! Hajlamosak vagyunk a Valóság nekünk nem tetsző részeit elutasítani, önmagunkon újra és újra nem túllépni, a növekedésben és fejlődésben leragadni. A tartalom helyett túlságosan a formára figyelni, stb. Nem bízunk benne, hogy a teljesség sivatagosabb részei után ismét oázis jön, és összességében az Élet és annak tartalma, mondandója, igazságai sokkal szebbek, mint a mi arról való elképzeléseink. A nekünk nem tetsző valóságszikrákat aztán másokban kezdjük gyűlölni és elutasítani. Természetesen nem kell mindenre igen-t mondani, erkölcsi szűrőnkön szűrjük át azt, amivel találkozunk! (A négy Evangélium tanításán, illetve a Négy Evangéliummal megszűrt Biblián.) De az emberre mindig igent kell mondani, ha tetteit és gondolkodásmódját el is utasítjuk. És nagyon sokszor nem az erő alkalmazása a megoldás: „ha kell, eltöröllek a világ színéről, csak legyen már végre BÉKEEEE!” (Nem nagyon gáz, ha valaki már itt tart? Nem tehet erről maga is?) Hiszen a gondolati, lelki tartalom, amit a másik képviselt, újra és újra vissza fog térni, lehet, még erőszakosabban. Dolgunk van vele. A türelem, az elfogadás, bocsánatkérés sokat segíthet. Vagy a kitartás a szelíd elutasításban: „Nem, Gizike, Alsópitypalattyon nem engedélyezünk félmeztelen Femen tüntetést a pitypalattyi csatornahálózat katasztrofális állapota miatt. Viszont három példányban adhat beadványt az ügyről, és ha valóban elkötelezett, akkor ezt ismételje meg havonta, néha pedig ne átalljon személyesen is érdeklődni a dolgok állásáról.”

És ami még segíthet: ima. Árt? Viszont segíthet! Adjunk már egy százalék esélyt a Mindenhatónak! (Csak aztán, ha bejelentkezik, tanuljunk is meg együtt élni vele! Ld.: Keresztény metódus sorozat. Biztos másképp is lehet, de én tiszta szívvel egyéb módszert, mint a keresztényit, nem tudom ajánlani. Itt már sokan voltak befutók, más  spirituális irányzatoknál – háát, nincs sok információnk. Mindenki eldönti maga.)

Vajon mi lett volna, ha Izrael állam vezetője a film elején így kezdi a mondandóját: „Mélyen elgondolkodtatott, hogy mi vehette rá arab szomszédaink néhány tagját, hogy egy olyan nemes és szent eseményen, mint az Olimpia, ilyen borzalmakat kövessenek el. Felvetődik bennem önkéntelenül is a kérdés: vajon mi, zsidók (angolok, amerikaiak, magyarok, keresztények, én – Toplak Zoltán) nem tehetünk némiképp róla, hogy ők (bárki, akit ellenségünknek hiszünk: muzulmánok, cigányok, zsidók, feministák, Femen aktivisták, stb.) idáig jutottak? Vajon nem kellene – e mélyen magunkba nézni, és feltenni a kérdést: tehetünk – e azért valamit, hogy ők megenyhüljenek? Hogy tudjunk békében együtt élni? Hogy megismerjük egymást, és tiszteljük egymásban azt, ami érték (valami csak van!)? Hogy egyenrangú partnerként fogadjuk el őket, mint embereket, és igazságainkról később és jóval türelmesebben egyeztessünk? Hogy tanuljunk tőlük, (valamit csak lehet!) és tanítsuk őket? Hajlandóak lennénk – e ésszerű kereteken belül áldozatot vállalni ezért? És legelőször is: kérdezzük meg Istent! Ugyanazt akarja, amit mi?

;-)

Zoli