Igyekeztem munkából hazafele. Töprengtem rajta mások hogyan ünnepelnek. Amint elindultam tapasztaltam végre világosban mehetek haza. Ezidáig a téliesebb borusabb időben és a munkában tovább ottmaradás miatt besötétedett, mikor haza indulhattam. Nagyon jó volt belegondolni, hogy sikerült túlélni a telet. A hideget. A fázást. Ismét magam mögött tudni egy számomra igen nagy nehézséget. Lám egy Valentin napi ajándék: Világosba térhetek haza. A tél távolodik. Magam mögött hagyhattam. Ezt is megélhettem. Nézhetném pesszimistán, borulátón, hogy egy évvel korosodtam. De a jót is láthatom benne, hogy ezt is túléltem. Olvastam valakinél: „Olyan, aki folyton panaszkodik, borulátó és akadékoskodik, ne engem keressen! Nem én vagyok az embere. Bizonyára nem tolerálja az ilyesmit ez az illető. Vagy csak nagyon nehezen. Igaza van a tömör megállapításának. Ki is akarna olyat a közelében, aki folyton panaszkodik. Mindig, mindenben csak a rosszat látja. Azt veszi csak észre. Akadékoskodik, kritizál folyton kekeckedik. Lehúz. Az ilyen bizony teher. Tehát kesereghetnék azon is, hogy Valentinkor egyedül ünnepeltem és örülhetek a világosságnak is ami munkám végeztével hazakisért végre. Kell e nagyobb ajándék, mint megvilágított úton térni hazafele:) Kati