„Már én leszek a fióka.” -mondta apám a mikor a szájába a gyógyszert adtam. Vissza emlékeztem, amikor kicsi voltam, mennyire vártam, mikor jön már a munkából haza. Most ő vár ennyire, hogy mikor jövök már hozzá. Emlékszem kicsiként milyen erősnek láttam. Most ő kérdezi, mit dolgoztam? Erősnek tart, amiért ilyen sokat dolgozom és őt is ellátom. Ezek a dolgok elgondolkodtatnak. Tarthatjuk szépnek, szomorúnak, meghatónak. Örülhetünk, hogy átélhetjük, mert gazdagabbá válunk érzelmileg általa. Aki fiatalabban hal meg, az bizony ennek az átéléséről lemarad. Nem adatik meg neki, hogy megtapasztalhassa és ezektől is bölcsebbé váljon. A megható, szomorú dolgok keményebbé, erősebbé tesznek, edződik a lelkünk és bölcsebben, higgadtabban látunk rá mindenre. Szokták gyakran mondogatni, ahol eltörtél ott leszel erős. Igen megedződünk a nehézségektől. Sőt azt is hallani: „Ami nem pusztít el, az megedz. Valóban, aki eljut olyan korig, hogy a gyereke válik a segítőjévé, az  átélhet sok ilyen helyzetet. Többek közt a legnehezebb a társ elvesztése. Amíg van társunk remélhetjük, hogy betegségeinkben ő lát el. Ám aki egyedül marad, önmagát kell betegen ellássa, illetve a gyerekire kell hagyatkoznia. Remélhetőleg hat a példa, amit látott és számíthat az utódaira ha baj van. Hiszen tudjuk minden szótól többet ér a mutatott példa. :)  Kati