Hallottam olyan csodálatos elmével rendelkező emberek visszaemlékezését,akik bezárva voltak még a forradalom után. Hogyan tudták túlélni a bezártságot? A testüket bezárták, de az elméjüket nem tudták. Szárnyalt a képzeletük. Verseket álmodtak meg. Egymásnak elmondták. Memorizálták. Korábban tanult verseket mondtak el egymásnak, olvasott regényeket, látott filmeket, történeteket. Az életüket, az emlékeiket, a vágyaikat, az álmaikat mesélték el. Az embert nem lehet olyan egyszerűen elnyomni, megtörni, elpusztítani. Ha szűkül is valamiért az életterünk, nem biztos, hogy mindig úgy marad. Ha korlátozódik is időnként a szabadságunk némely téren, akkor valahol más területen kell magunknak a lehetőségekhez mérten adni teret. Hiszen sokoldalúságra mindig is szükség van. Az életteli, talpra esett, életre való, ahogy mondani szokás a jég hátán is megél. Kell is, hogy ne csak egyoldalúan fejlődjünk. Márpedig az ember az utolsó pillanatáig fejlődik. Némely elméletek szerint még utána is. :) Kati