A paranoia röviden „para” kifejezésként vonult be a fiatalabbak szóhasználatába. Elköteleződéstől félni rettegni pedig azért szoktak, mert illik hűségesnek lenni ahhoz akivel kapcsolatot kezd az ember. Miközben nyitott szemmel is tanácsos járni a világban. Állás ügyben is figyel a többség, hogy a mostanitól esetleg létezne e jobb. A párkapcsolat is olyan területe az életünknek, amiben mindig lesz olyan pont, ami kevésbé vagy nagyon nem stimmel. Lehetséges, hogy van a világban olyan, aki több ponton illik hozzánk. Így aztán érthető a túlzott elköteleződéstől való félelem. Valamint a szabadságot sem szívesen adja fel az ember. A szakemberek úgy fogalmaznak: Mennyire ereszkedünk bele egy kapcsolatba. Mintha egy medence volna, amiben az ember úszhat. Lehetünk benne vagy a parton is. El is futhatunk meghátrálva, a kihívást feladva, mondván:” Ez nehéz.” Figyelhetjük a rendületlenül kereső hírességeket, akik nem adták fel és egyszer csak rábukkantak arra a bizonyos hozzájuk leginkább passzolóra. Hiszen együtt igenis jó csinálni dolgokat!” :) Kata

Aki lefoglalja magát, leköti, sok az elfoglaltsága. Például a gyerek az egyik legnagyobb kötöttség. Aki vállal gyereket, az az egyik legnagyobb lekötöttséget vállalja. Tendencia lett minél később vállalni, minél kevesebbet. Sőt már szinte egyet sem. Csak önmagukért szeretnének élni az embernek. Elgondolkodtató, mikor ül az asztalnál négy, 38 éves szingli és egyiknek sincs gyereke. Sportolnak vadul. Járnak termekbe, csinosak, erősek, szépek. Tehát egyre kevésbé akarják lekötni magukat, feladni a szabadságukat. A gyerek igényel időt, figyelmet, anyagiakat. Mindezt önmagukra szeretnének inkább fordítani sokan, így inkább  nem hívnak életre  kicsiket. Egy kicsi, míg felnőtt lesz az legalább 2 évtized. Ennyi időre  élőre tervezni egyre kevesebben mernek. Bizonytalanok abban, hogy egy kapcsolat ennyit kibír-e. Ha mégsem, akkor egyedül egyszerűbb tovább lépni. Kisebb a kockázat, mintha még egy kötöttséggel foglalkozni kellene.    Kati

Biztatnak erre. Vagyis légy önálló, erős, magabiztos, független. A ne bízz felszólítással vitatkoznék. Amíg nem ad okot valaki a kételkedésre, megérdemel esélyt a bizalmunkra. Hiszen mi is ezt várjuk el a másiktól jogosan, a legtöbb esetben. Munkahelyen először a megbízhatóságunkat bizonyítanunk kell. Privát ismerkedéskor a többség lépeget barátkozik, fokozatosan engedi a másikat egyre közelebb. Figyel. Abba a bizonyos aurába, ami körül vesz minket, az új ismerős mennyire engedhető be. A látványa, a hangja, az illata, az érintése elfogadható-e. A mondandóitól a bizalom megmarad-e. Mennyi időre? 1 vagy néhány alkalom, hosszabban vagy esetleg nem tudunk betelni vele és örökre?  :) Kati

Alacsonyabb komfortfokozaton is lehet létezni. Nem baj, ha nem szuper kényelmes mindenünk. Megoldható és működik. Anekdotákat azért érdemes  meghallgatnunk, mert agyunk fele képekkel gondolkodik. Amikor egy történetet szemléletesen képekkel leírva megosztunk egymással, az elménk a tanulságot jobban elraktározza. Tehát például, a fenti kijelentést illusztrálhatom. A létezéshez igenis nem kell annyira sok. Akkor is élhetünk, ha egyszerűbb holmijaink vannak. Meglehetünk a legegyszerűbb telefonnal, tévével. Szolidabb küllemű otthonunkban. Hányszor nem invitálunk új embereket a lakásunkba, mert úgy véljük nem eléggé modern, tetszetős. Mennyi kapcsolat, barátság hiúsul így meg! Ha elavultabbak a tárgyaink, de funkcionálnak, értékeljük! A megelégedettség érzete fontos. Méltányoljuk amink van! Loholunk és észre sem vesszük, hogy bizony elértünk szinteket. Annyira benne vagyunk az előre tekintésben. Pedig meg kell olykor állni, sorra venni, honnan indultunk és mit értünk el? Gondolkodjunk ezen is el! :) Kati