A csokrokban nyíló kék és fehér ibolyák, a rózsabarackfa mámorító virágillata fogad. Igaz már csak néhány ágán van virágja, de az illata bárcsak valamelyik parfőmös üvegből kapható volna. Szedem fel a lemetszett venyigéket, mert pár nap alatt a fű benövi. Ébred minden. Ha önmagam figyelem, én is. Nem érdekel, ha bárki bennem bűntudatot próbál kelteni. Hiszen van rá szemem, hogy a világot ilyen szemmel képes vagyok nézni. Tapasztalom, hogy nem mindenki. Elmennek a csodák mellett. Hajszolva valami lelketlent. Fogom a barackfa törzsét. Dolgom lesz vele. Emlékszem micsoda finomakat adott nekem. Nem felejtem el. Pár lépéssel odébb a fiatalt, már magam ültettem. Próbálkozik a virágaival. Nézegetem, milyen lesz. Ad e majd annyi jót? Lesz egyáltalán gyümölcse? Bízom benne. Meghatódom. Lám mennyi üzenet! A természetből. Örülök, hogy bírom értelmezni, megérteni. Fogadni. Tudomásul venni. lassan nyerem vissza a tél után az erőmet, formánat. Nem eröltetem hogy gyorsabban túljussak a tavaszi munkákkal. Már belefogtam és apránként halad. Vállon veregethetem magam. A hidegen is túljutottam. Tény, hogy régebben gyorsabban haladtam. Ám most más szemmel is látom, mi hogyan fejlődik, halad. :) Kata