Zökkent a busz a kora hajnali sötétben, majd megállt. Fiatal lány állt a megállóban, fehér fogsora rávillant a férfire. A férfire, aki a buszról nézelődött lefelé, és megakadt a mosolyon a tekintete. Őszbe csavarodó szakálla mosolyra húzódott, ahogyan önkéntelenül is végigmérte a lányt. Kék szemek, szép, kerek arc, nőies vonalak – a fiatal nő alakja jól látszott a jármű belső világításától. Egymás szemébe néztek, hosszan.

– Felszáll? – kérdezte a busz vezetője kicsit türelmetlenül. A lány bólintott, fellépett, jegyet váltott, majd kicsit odébb ment és leült. A középkorú férfi kis mosollyal fordult utána. Fejében meglódultak az ismerkedési szövegek.

A lány kibámult az ablakon, a férfi apró jelzésére ránézett. Mielőtt amaz szóra nyithatta volna a száját, el is fordította a tekintetét. Az újabb jelzésre – kitartott köhintés és torokköszörülés – felállt és zárkózott arckifejezéssel hátrament.

A férfi ösztönösen utánabámult, míg rájött, hogy teljesen faképnél hagyták. „Nevetséges vagy! Vén kéjenc! Beképzelt alak!” – kezdett futni agyában a berögzült program. „Learatta a tetszésed felszálláskor. Már nem kellesz neki.” – szólalt meg a józanabb énje. A csalódottság elől oda menekült lélekben, ahova ilyenkor szokott: a hitéhez. De most Isten is kacagott rajta és bosszankodott egyszerre. Csendben sóhajtott benne a feloldatlan fájdalom.

A busz robogott előre a sötétben. Messze elől, keleten, kis világos csík jelent meg: elkezdett hasadni a hajnal.