Egy férfival vívtam a dominanciaharcomat. Ő egy sarokban ült, és észrevettem, bántja a magabiztosságom, ahogyan idegen környezetben rögtön leveszem a kabátom, (vagyis kifejezem, hogy otthon érzem magam), ahogyan magától értetődő természetességgel rendelek, (hiszen a személyzet ezért van ott), ahogyan az asztalt kérdezés nélkül odébb teszem (hiszen a gondozottam kerekes széke miatt több helyre van szükségünk, és láttam, hogy van ehhez elég hely). Egy darabig játszottam a szerényt, összébb húztam magam, kevesebbet mozdultam, nem akarom én az erőmmel bántani, jó ő úgy, ahogyan van. Én sem vagyok mindig erős, és nem is mindig látszom a legerősebbnek. Aztán ránéztem, mert éreztem, hogy még mindig belém kapaszkodik, szeretne legyőzni. Még mindig nem elég magabiztos, akkor érezné magát igazi Férfinak, ha fölém kerekedhetne. Engem nézett, olyan nyugodt, „árthatnék neked, ha akarnék” pillantással. Innentől már nem volt igazán játék nekem sem. Felidéződött, hogy milyen érzés volt kiállni az első harchoz, az első bokszversenyen. Mert harcolni már nem fellépés kérdése. Ott ütni kell, és elhajolni. Mozgásban lenni, taktikázni, és megtartani az erőt mindvégig. Akár egy tüdőre mért ütés után „fél tüdővel” állva maradni. Ez a férfi megfenyegetett, hogy nem fél tőlem, sőt jól teszem, ha én félek tőle. Felvenné a kesztyűt, ha arra kerülne sor. Vagy simán lecsapna, ha úri kedve úgy tartaná.
Megindult a presztízsharc kettőnk közt. Ki a legény a gáton? A szemébe nem néztem, a nyílt konfrontációt csak a legvégső esetben alkalmazom. Ha nem muszáj, nem hívom ki a sorsot magam ellen, és nem élvezem megalázni az ellenfelet sem. Ő adta a magabiztos mackót, aki kiereszthetné a karmait, én pedig – nos, elkezdtem „mozogni”. Reagáltam a környezetemre: zaj itt, odafordulok, egy ember elhalad a kirakat előtt, megnézem. Ha csinos lány, annál inkább. Itt is érvényesült az élet törvénye. Aki életjelet ad, az kerül fölénybe. Mackó ezt nem tudta, és bizony a harmadik-negyedik fejfordítás, figyelemösszpontosítás, köhintés után kezdett meginogni a tartása. Mert aki passzív, az lemarad.
De ez a küzdelem ette az én idegerőimet is. Mert ez az idegek harca. Erő feszül erőnek, a taktika kevés. Ha csak forgatod a fejed, ha nincsen benne, hogy felvetted a kihívást, ha nem hiszed el, hogy amennyiben az asztalhoz lépne, és kihívna az utcára, akkor vele mennél, akkor kár belekezdeni. Ezért az én arcom sem volt már vidám. Komor figyelemmel küzdöttem, és tudtam, hogy tudja, hogy félek. Mert aki harcol, az kap is csapásokat, nem csak oszt. Bizony, egy igazi férfi tudja, hogy ő nem terminátor, és sokszor ezért is olyan kegyetlen. Mert FÉL. Le kell radírozni a másikat, nehogy váratlan trükköt húzzon elő, vagy a mindig kiszámíthatatlan véletlen (Sors, Isten, Ördög?) szóljon közbe. Mégis fel kell venni a keresztet, a félelem keresztjét, és kiállni. Nincs csodaszer, a szembenézést nem lehet elkerülni. Viszont nem kell belerokkanni. Aki felkészül, az kitart és végigcsinálja. Talán csak büszkeségből. Talán kegyelemből. Talán mindkettőből.
Végül továbbindultunk a nénivel. Eligazítottam a széket, közben megint nem néztem a Maci szemébe (keleten még tudták, hogy ez mennyire fontos tiszteletadás). Kimentünk a kávézóból.
Elvégre nem kell nekem itt és most bebizonyítanom semmit. Ha nem tartott volna veszélyesnek Mackó, akkor észre se vesz.
férfi