Sánta Ferenc Ötödik pecsét című regényében kérdezi az egyik szereplő: „Ha újra megszülethetnének, kinek a sorsát vállalnák magukra: a kegyetlenkedő rabszolgatartóét (Tomóceusz Katatiki), akinek a legcsekélyebb lelkifurdalása nincs, amikor rabszolgáit bántalmazza, sőt, úgy érzi, korának erkölcsei szerint megfelelően viselkedik, vagy a rabszolgáét (Gyugyu), akit gazdája megnyomorít és megszégyenít, ám aki mindezeket tűri, mert szenvedésének viselésével bizonyos erkölcsi fölényt érez magában gonosz urával szemben, önmagát tiszta és ártatlan áldozatnak érezve. Melyik szerepben találjuk leggyakrabban magunkat? Érdekes elgondolkodni ezen. A munka, a családi és a szabadidős tevékenységeink alkalmával melyik szerepkörben találjuk magunkat? Főnöki vagy beosztotti pozícióban? Adjuk vagy elfogadjuk az instrukciókat, feladatokat munkában, vagy odahaza? Önálló vállalkozóként hajtjuk önmagunkat? A diktátor és a szolga bennünk egyszerre jelen van? A szabadságunk mennyire fontos a számunkra? Önállónak maradni, de dolgozni még a szabadidőben is saját elhatározással? Van aki nem dirigál szívesen másoknak. Van aki pedig szívesen teszi, sőt elemében van, ha zsarnokoskodhat.Olyan is van, aki egyszerűen lerázza magáról az instruálókat. Ő a maga ura. Sokan szeretik, ha megmondja valaki, mit kell csinálnia. A felelősség pedig inkább máson van. Tömegek járnak szabadidejükben edzeni. Mesélik az ismerőseiknek, mennyire szívja a vérüket az edző. Fizet érte, hogy „szadizza”. Noha jómódú, mégis olyan helyzetben találja magát, hogy valaki még a szabad idejében is instruálja. A helyzetet önnön maga teremti önmagának. Akár egyedül is formálhatná önmagát, de a szakértelme az edzőnek van. Kívülre helyeződik az, aki dirigálja. Az önállóbbak önmaguknak diktálnak. A szexuálpszichológusok is tudnának mesélni róla,hány felső vezetői pozícióban levőnek jelent élvezetet, ha az intim együtt létek alkalmával valaki felette domina. Mintha valamilyen kiegyenlítődésre késztetettség volna. Amikor a fenti szempontokból nézve elgondolkodunk önmagunkról, az önismeretünk még jobban fejlődhet. S mivel fejben dől el minden, jobb önismerettel hatékonyabban tudunk működni utána. :) Kata
Címke: dominancia
Alapismeretek a valódi BDSM-ről
A BDSM sokak által ismert, még többek által nem ismert, és sajnos a legtöbbek által félreismert, sokszor félreértett világ. Maga a betűszó hat szexuális stílus nevéből kialakult rövidítés:
Bondage: ki- és megkötözés
Discipline: fegyelem és fegyelmezés
Domination: dominancia, uralkodás, irányítás
Subordination: alárendeltség, alárendelődés, szubmisszivitás
- Sadism: szadizmus
Masochism: mazochizmus
A BDSM lehet szexuális fűszer, titkos vágy, de lehet lelki beállítottság vagy életforma is. A legtöbb ember már megtapasztalhatta, ha tudtán kívül is, a BDSM egy izgalmas részét, amikor bekötötte a partnere szemét, megkötözte a kezét vagy megvette az első bilincset az otthoni kelléktárba.
A BDSM két alapvető stílusa, amely tiszta formájában eléggé eltérő beállítottságokat is jelent.: a D/s és a SM. Aki tisztában van velük, megkímélheti magát kínos félreértésektől, egypár csalódástól a társkeresésben.
D/s: A dominancia, (vagyis az uralkodás) és a szubmisszivitás, (vagyis az alárendelődés) jellemző ebben a partnerkapcsolatban. Aki uralja a párkapcsolatot, az a Dom (ha nő, akkor Domina), aki aláveti magát az uralmának, az a szub. A szub önkéntesen veti alá magát a Dom/Domina akaratának, teljesen hasonlóan ahhoz, ahogy egy nő önként adja oda magát a szexben a kiválasztott férfinak.
Az uralom megszerzése a dominálás: a szub meghódítása, csábítás/udvarlás, majd az elért odaadásának megtartása. Aki kapásból parancsolgat, nem igazi Dom, csak türelmetlen, vagy udvarlásra képtelen alak, aki igazán odaadó szub helyett egy bárkinek könnyen kapható partnerre számíthat.
A D/s a szexuális életre, vagy tágabban az érzelmi kapcsolatra jellemző. A D/s partnerek kezelhetik egymást egyenrangú emberként. A szub felnézhet a Domra mint emberre, ez kedvező a D/s kapcsolat elmélyüléséhez. De a szobalány önmagában nem szub, és a háziúr nem Dom. A szubmisszivitás „A teljes én átadása az Úrnak” elven működik. A szubmisszív félnek nagyon fontos, hogy ne „csak” kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön Domja előtt, hanem valóban szolgálni tudja őt. Olyan apró szolgálatok, mint a reggeli készítés, az Úr fürdővizének elkészítése, a tálalás, a térdelés az Úr előtt stb, még akkor is teljesen kielégítő tud lenni, ha nem történik szexuális együttlét. (Ez az ún. agyi orgazmus.) A fájdalom ennek ellenére a szubmisszivitásnak is a velejárója. Bár a szub a fájdalmat sokszor, mint büntetést fogja fel, nem pedig feltétlen a szexuális kielégülését szolgálja.
SM: A mazochista (mazo) számára a partnere által neki okozott fájdalom szükséges az orgazmusához. A szadista (szado) partner szexuálisan élvezi ezt a fájdalomokozást, illetve a vele előidézett gyönyört. A szado és a mazo partner legtöbbször úgy fogadja el egymást, mint a Dom és a szub. Akármilyen fájdalmat egyformán elviselő, sőt élvező szub nemigen létezik, az ilyen kijelentéseket jobb óvatosan fogadni. A másik érzéseivel nem törődő, önző szadista veszélyes személy, a szexuális indíték nélkül verekedős alak egyszerűen csak brutális.
A D/s és a SM nem zárják ki egymást, sokaknál kombinálódnak, igen változatos formákban. Összepárosíthatóak egymással, az erotikus kötözéssel (Bondage), a fétisszex-el, és a szeretkezés bármilyen formájával. A szubmisszivitás gyakran összefér a mazochizmussal, az ilyen partner mazoszub. (A szadista Domra, aki szintén nem ritka figura, nem alakult ki külön szó.) Általában nehéz megállapítani, hol is van az a határ, amikor a szub már mazoszub. Eléggé igaz, hogy mazo az, aki a fájdalmat kifejezetten igényli a saját kielégüléséhez. A szub csupán elfogadja a fájdalmat és képes arra, hogy úgy élje meg: minden, ami történik, azért van, mert Ura azt szeretné, hogy jó rabnő legyen. Azáltal is, hogy a fájdalmat befogadja, Urának szerez örömet. Nem könnyű megállapítani azt sem, hogy egy Dom mennyire szadista, esetleg kizárólag az-e. Aki inkább szadista, az a fájdalom okozását, és a vele partnerénél kiváltott gyönyört (ez a „jó” vagy „kéjes” fájdalom) élvezi. Szubjával szemben azért parancsoló, vagy azért kötözi ki, hogy az elfogadja tőle, önkéntelen védekezéssel se nehezítse meg a fájdalomokozást. Ha a szub alárendeltségét, alázatát, kiszolgáltatottságát élvezi inkább, akkor a szadizmustól a dominancia felé tolódik el orgazmusának forrása. Aki elsősorban Dom, azért okoz szubjának fájdalmat, hogy megbüntesse, vagy hogy éreztesse vele, akkor okoz fájdalmat vagy akkor gyengéd, amikor akar.
A domináns és szubmisszív szerep váltakozva is jelentkezhet valakinél – hangulatától, partnere viselkedésétől, a helyzettől függően. Ez a személy a switch.
A BDSM minden kedvelőjének „három énje” van. Az egyik a beállítottsága, vágyainak megérzése. A másik, amit mindebből felvállal maga előtt és többé-kevésbé kimutat. A harmadik, amit meg is tud valósítani belőle. A BDSM gyakorlásának alapkövetelménye, hogy törvényt nem sért (a törvénysértő kegyetlenkedést ez a szubkultúra visszautasítja). A BDSM páros célja – ha valamelyikük nem egy önző állat – a kölcsönös örömszerzés. Egymásra, egymás örömére figyelve a BDSM a törvények keretein belül játszható.
A szeánsz sem úgy működik, hogy a Dom vagy a szub felizgul és akkor leszeánszozza a párját :D Randevúznak, vagy ha együtt élnek, szeánszos együttléteik úgy illeszkednek bele életükbe, mint egy átlag házaspárnál a szeretkezéseik.
A szeánsz színhelye lehet a BDSM eszközeivel berendezett stúdió, de lehet a hálószoba, a hitvesi ágy is. Szép és kedvelt műfaj a „BDSM a szabadban” is. Az intimitást és a környezet zavartalanságát egyaránt biztosító színhely.
A BDSM etikája
A BDSM gyakorlásának saját etikája alakult ki, amely kizárja a társadalomra, a család kiskorú tagjaira, illetve egymásra veszélyes magatartás-formákat:
- Agresszivitás és gátlástalanság: A BDSM körben is bunkónak tartott alakok magatartása csupán.
- Szenvedés élvezése: A szubmisszív fél csak akkor szenved, ha a BDSM nem olyan, ami neki örömet szerez, és ha olyan, akkor élvezi azt is, ami egy vanilla (teljesen BDSM nélküli szexuális életet élő) partnernek szenvedés vagy megalázó. (A pszichiáter talán jobban tudja a szubnál, hogy gyönyört vagy gyötrelmet érez?) A szadista Domot pedig nem a szenvedés okozása, hanem a fájdalom útján okozott gyönyör izgatja. Ha ez az egymásra hangolódás nem jön létre, az a BDSM etikája szerint elégséges indok a szakításra.
- Szenvedés okozása: A domináns fél célja az előzőek értelmében nem testi vagy lelki károsodás, szenvedés okozása, hanem kölcsönös örömszerzés a BDSM gyakorlását tartalmazó szexuális játék útján. A másik fél egyoldalú testi vagy lelki kínzása nem BDSM, hanem kegyetlenkedés a BDSM művelői szerint.
- Testi vagy lelki károsodás: Ez ellen a BDSM bevallott és tudatos művelése a legjobb biztosíték.
- Felelős törődés: A BDSM alapszabályai közé tartozik. A Dom felelőssége a játék elfogadható keretek között tartása, mert a szub feltétlen bizalma alapján ő uralja a helyzetet.
- A BDSM-ben, különösen a kapcsolat kezdetén, szerepe van a partnerlista egyeztetésének. A partnerlista a szexuális vágyak listája, vagyis a BDSM játékok kivánatos határainak egyeztetésére szolgál. Nem étlap, hanem egymás jobb megismerésének eszköze. Amit játékos formában, az udvarlásban is lehet használni.
- Bűntudat és szégyenérzet: A BDSM páros tagjai egymással szemben nem bűntudatosak és nem szégyellik magukat egymás előtt, mert a másik örömét teljesítik be. Bűntudatot a társadalmi közegük megnemértése, a beléjük nevelt előítéletek miatt érezhetnek. Ez a lélektani háttere az átlagos szexuális kapcsolatot meghaladó mértékű diszkréció igényének a BDSM társaságban. A BDSM körben is terjed viszont az a felfogás, hogy vállaljuk önérzetesen szexuális beállítottságunkat.
- Szociális normák figyelmen kívül hagyása : A BDSM körben nem jellemzőek a bűnözők, a futballhuligánok és más antiszociális alakok. A BDSM páros azoknak a társadalmi köröknek a normáit hagyja figyelmen kívül, amelyek az emberség és a tisztesség normáin túlmenően szabályozni akarják az intim szférát.
- Önmagának, családjának egzisztenciális és erkölcsi veszélyeztetése: A BDSM páros tagjai önmagukban nem veszélyesek, mert vigyáznak egymásra. A BDSM párosra lehet veszélyes társadalmi közegük intoleranciája. A BDSM művelője akkor hibás ebben, ha provokatívan mutogatja beállítottságát, illetve művelésével ténylegesen zavarja mások életvitelét. A BDSM kör tagjainak többsége elutasítja azonban a demonstratív, provokatív megnyilvánulásokat, egyértelműen preferálja a diszkrét viselkedést (ez nem rejtőzést jelent).
Sem pszichiáterek, sem pszichológusok, sem filozófusok nem alkották meg eddig a szexuális élet olyan etikai kódexét, amelyet Magyarországon közmegegyezés elfogadott volna. A „normális szexuális viselkedés kereteinek” szabatos leírása sem született még meg vagy nem vált közkinccsé.
A szürke ötven árnyalata vs. a valóság – Azaz tévhitek a bdsm-mel kapcsolatban
Mostanság még a csapból is A szürke ötven árnyalata folyik eltérő véleményezéssel, ugyanis akik csak a filmet látták azok leszólják – teszem hozzá joggal – akik pedig csak a könyvet olvasták odáig vannak érte. Én azon szerencsések – vagy szerencsétlenek – közé tartozom, akiknek volt része mindkettőben. Nos, a film alapján az jön le, hogy milyen jó dolog is, ha elverhetek egy ártatlannak tűnő lányt, mert egy jóképű szadista állat vagyok és piszok gazdag, így bármit megtehetek. Természetesen ennek semmi köze a könyvhöz, még közelről sem, a bdsm-hez meg aztán pláne. Hiszen a háromnegyede ki lett hagyva belőle (persze csak a lényeg) és az érzelmi,- pszichológiai oldalát figyelembe sem vették. Pedig a bdsm-nek pont ez a lényege. Egy D/S kapcsolat (dominant-submissive) alapja a maximális bizalom és tisztelet mindkét irányba, és nagy odafigyelést, törődést igényel. A domináns félnek tudnia kell az alávetett fél határait, és vágyait. Teljes mértékben ismernie kell a párja testét, erogén zónáit, mit, hol, hogyan, milyen intenzitással jó csinálni. Értenie kell akár egy levegővételből vagy rezdülésből, épp ezért csak tapasztalt személyeknek ajánlom (Mert ugye hogyan „jutalmazzon” valaki, ha nem ismeri az alapvető erogén zónákat sem?) kellő utánajárással kipróbálni, akár a legveszélytelenebb részét is, mint például egy egyszerű kötözés vagy bilincselés.
Egy bdsm szeánszot nem lehet elkapkodni és 3 perc alatt lerendezni, az izgalomi állapot elnyújtása és fokozása türelmet és önuralmat igényel. Ez egy játék, ami mindkét fél beleegyezésével, közösen felállított határokkal (játékszabály) történik mindkét fél örömére. Szerződést persze nem kell írni róla, viszont egy biztonsági szó még jól jöhet, ha ismeretlen, új területre tévedünk, vagy még nem ismerjük saját határainkat – vagy partnerünket.
Játék, viszont komolyan kell venni, mert felelősséggel tartozunk a másik fél iránt, aki teljesen ránk bízza magát, átadja magát nekünk, és nem célszerű visszaélni valaki bizalmával, mert anélkül már nem működik a kapcsolat.
Nem kell mazochistának lennünk, hogy élvezzünk egy kis fájdalmat, finom harapást, paskolást. Egy kis fájdalom fokozza a kéjt, a nagyobb mértékű akár csökkentheti is. Ezért érdemes próbálgatni kinek hol a határ, amíg még jó. Nem kell rögtön korbáccsal kezdeni (bár amilyen durvának tűnik, annyira veszélytelen, ha odafigyelő kezekben van) egy kis popsi paskolás meg még senkinek nem ártott ;)
Egy d/s kapcsolat az irányításról-irányítottságról szól. Teszed, amit mondok szó nélkül (szolgálsz), ha engedelmes vagy megjutalmazlak (gyönyörrel) ha engedetlen, akkor megbüntetlek (fenekelés, korbácsolás, orgazmus megvonása stb.). Bár kérdés az, hogy mennyire számít büntetésnek egy elfenekelés, annak a személynek, aki ezt szereti? Tehát a „büntetés” csak annak tűnik, hiszen ha az alárendelt félnek nem tetszik a dolog, akkor bármikor leállíthatja a domináns felet a biztonsági szó kimondásával, vagy beszédkorlátozás esetén (szájgolyó, szájpecek, ragasztószalag, stb.) a jel leadásával. Szóban- és testben alázás is lehet büntetés, de valójában kihívás a másik félnek, hogy képes-e teljesíteni, és átlépni a saját korlátait. Ahány ember, annyi féleképp változik, hogy ki mit tart megalázónak.
Fontos tudni azt mindkét félnek, hogy ez csak egy szerepjáték, és bármikor véget lehet neki vetni. De a cél az, hogy minél hitelesebben elhitessük a partnerünkkel, hogy ő most valóban egy ilyen helyzetbe „kényszerült”. Például egyik nő sem örülne neki, ha valaki megerőszakolná, (sem férfi) ellenben ha tudja, hogy bármikor vége lehet, kíváncsivá teszi a durvaság, tehetetlenség érzése.
De ez csak egy példa a lehetőségek tárházából, aminek csak a saját és partnerünk fantázia szabhat határt.
Következő cikkeimben részletesebben kitérek a bdsm-en belül mindenre, pl. a fetisizmusra, a dominanciára, engedelmességre, D/s és M/s kapcsolatokra és ezek pszichológiai hátterére is.
Kyky
Radikálfeminista (gondolatgombolyag férfiról és nőről, és arról, ami összefűzi őket)
„Férficinkosság”, „Nőerőszakolók”, „A férfi minden nőt szőke nőnek néz”, „A rejtett patriarchátus titkos szabályai” és egyéb vádakat hallunk, tetteikkel pedig odáig mennek, hogy egy femen az egyik tüntetésükön piros bokszkesztyűvel nekiment egy prominens férfinek. Bízhatott benne, hogy nem kap vissza, hiszen nő, ráadásul nyilvánosság előtt, ugye… Melyik férfi merné magára vállalni a nőverő negatív előítéletét, holott ez csak jogos önvédelem lett volna a számára. Hazánkban pl. mind a Katolikus Egyház (pedig ott pl. figyelnek az erkölcsökre) és a Magyar Állam is megengedi. Nőkkel szemben is. Agresszióra nem mentség, hogy az elkövető gyengébb volt.
De engem mégis más érdekel. Mint mentálhigiénés asszisztenst: mi van e mögött? Mi mozgatja pl. egy femen kezét? Mi adj azt a hitet, és erőt, ami odáig vezetett, hogy pl. Kanadában állítólag, ha egy férfi 7 másodpercnél tovább néz egy nőt, szexuális zaklatásért feljelentheti. És persze nem értik, miért vásárolnak az oroszoktól és Kínából feleséget maguknak ezek a férfiak. Mert otthon olyan nőuralom van, hogy megmukkanni nem mernek egy nő jelenlétében. Az utcán! Nem a négy fal között, mint régen, amikor persze tudta mindenki, hogy Kovácséknál anyuka a főnök, és szegény Kovács ahhoz is engedélyt kell, kérjen, hogy pisilni megy este (és jót mosolyogtak rajta, pedig szegény Kovács a saját önérzetén kellett taposson az együttélés érdekében nap mint nap.)
Ezek a nők megvetik saját korlátlan hatalmuk alapjait, és bizony készülhetnek a magányra. Akár a társas magányra: fájdalmas, jéghideg, maró ürességre. Mert gerinctelen, beidomított férfiakkal, bólogató Jánosokkal aligha lesznek hosszú ideig boldogok. Más férfit meg nem tűrnek meg maguk körül. Egy férfi mindig konfliktusokkal is jár. Igaz, nekünk is egy nő. Ez még soha nem volt másként – és jó darabig nem is lesz.
De mi lehet a mélység egy femen tettei mögött?
Hogy nem szeretjük őket, mi férfiak. Nem úgy, ahogy nekik is jó. Nem csak nekik, nekünk is. De mégis, a női igények. Rengetegszer az a sejtésem, hogy egyszerűen ez hiányzik ezeknek a nőknek, néha kislányoknak. A férfias szeretet. Hogy fontosak nekünk, hogy figyelünk rájuk, hogy udvariasak vagyunk velük, hogy nem félünk néha tapintatosan helyrerakni őket, és ami vonzza: van férfias erőnk helyt állni a világban. Ez viszont nem megy, ha nem hierarchikusan gondolkozunk a nőkről. Vagyis kicsit magunk alatt valóknak látjuk őket. És ez nem lenézés, pusztán a tények. Mert kell az ő erőtlenségük a mi erőnkhöz. Amit fizikai erejük, testmagasságuk ki is fejez: ők a gyengébbek, kiszolgáltatottabbak. Szükségük van a védelmünkre. Nem a lelki fojtogatásra, túlzott kötődésre, de az erős támaszra, a vállra, ahol szabad sírni és nem szégyen bevallani, ha valami fáj, a tekintetre, amely szembenéz a kihívásokkal és a dolgos kézre, amely megteszi, amit kell. (Sztereotíp vagyok? Nem érdekel. A legtöbb férfi alapból ezt keresi egy nőben. Később már mást is. De először ezt. A vonzó másik oldal, aki megerősít engem. Erőmben, hasznosságomban, örömömben, fájdalmamban.)
A férfiak kívánságai egyébként sokszor megdöbbentően hasonlóak. Csak mi a nő ölébe szeretjük hajtani a fejünket, ha éppen fáj valami. És mi is örülünk, ha egy nő teszi a dolgát, és otthonunk van és nem lakásunk. Ha a gyerekek és a család egésze elsősorban az ő gondja és csak másodsorban a miénk. Hogy a konfliktusokkal majd szembenézünk mi, de ha nem megy: segítsen! Bátorítson, informáljon, terelgessen. És együttműködve, nem hirtelen a nyakunkba pattanva: „Na, ezt a szamarat most jól meglovagolom” csatakiáltással. Bár ezek általánosságok, az igazi, konkrét megoldások mindig személyes szinten dőlnek el.
Pl. Ismerek katolikus házaspárt, ahol a nadrágot a nő hordja, de szeretettel és megértéssel teszi, és a férfinek semmi kifogása ellenne. Igaz egy alacsony, vékony, bizonytalankodó emberke, de szintén nagyon jószívű férfi. A felesége is alacsony, de teli van spiritusszal és okosan bízik a sebezhetőségében.
Ellen lehet vetni: de Zoli, a feministák a brutális férfierőszak ellen emelnek szót, a nők érzelmi és testi kizsigerelése ellen. Te másról beszélsz. Szerintem nem teljesen. Egyszerűen ahol a társadalom toleráns a szélsőséges magatartásformák iránt, hallgatólagosan abban a meggyőződésben él „hogy az erősebb kutya baszik” és az erősebb kutya általában a férfi, ott persze, hogy az egyén a visszatartó erő hiányában elképesztő dolgokra képes. Csak hogy újra és újra győzzön, érezze, hogy ő az erősebb, hogy Férfi. (Bár a nyugati és a mi nyugatiasuló társadalmunkban éppen a szélsőséges viselkedésű nők kerülnek ilyen helyzetbe, és mivel ribancosodnak is, (vagy erőszaktól függetlenül „csak” simán ribancosodnak: sok pornót láttam, és eddig mindegyikbe találtak női szereplőket is) sok férfi áll mögéjük, hogy legalább ribanckodásuk „illatát” érezze. És élvezze. Bizony egy férfihez nem csak a gyomrán keresztül vezet az út.)
De vissza a terrorista férfire: mindeközben az asszonykája már ezer igényét kielégíti, lassan minden az ő vállát nyomja, de a győzelem íze hiányzik a férfinek – hát még mélyebb szintre megy, még jobban eldurvul, még egy kis plusz lelki erőt csikar ki. És a környezete támogatja, mert talán felszisszen, de alapvetően cinikus és gyáva, sőt talán rosszindulatú is (még nők is – nekem nehéz volt, neki miért ne legyen az (szomszédasszony, vagy az anyós, vagy éppen a vérszerinti anya időnként) és a személy, a gyengébb tényleg ott áll kiszolgáltatottan. Az Istenen kívül nincs támasza. Akiben meg általában nem tud hinni. És az Isten is ezer csalafinta módszert kénytelen kitalálni, hogy valahogy erőhöz juttassa, és a reményt segítsen megőrizni a szívében. Végig India járt az eszemben, miközben ezt a bekezdést írtam. Nem keresztény ország pl. És néha megdöbbentő hírek pattannak ki.
A mai keresztény nyugat viszont: szerintem femenjeink gyávák. A tűzvonalba nem mernek menni, inkább az agyonjuhászított nyugati férfiakat gyötrik tovább, és teszik azt itt, amit ott keleten kéne. De hát ott nem úgy van. Simán eltűnhetnek egy éjjel, hogy átvágott torokkal kerüljenek elő egy sikátorból. Vértanúság nélkül nem megy. A szüfrazsettek képesek voltak rá. Mai utódaik már egyre inkább csak a gátját vesztett bestia képét veszik fel. És normálisabb társaik hallgatásukkal cinkosok. Bizony erősítik őket ostobaságaikban. Igaz mi, férfiak is, ha tovább hallgatunk. Mert azért ez a mi ügyünk is.
S eközben az átlag magyar nő, úgy látom, nem nagyon érti. Ő ugyanis még mindig nem tekint ellenségnek minket: férfiakat. Persze vannak ostoba férfiak, de ők tudják, hogy ostoba nők is. Gyanítják, hogy sokszor (bár nem mindig) ha a nő „kap”, abban picit azért ő is benne van. És nem rivalizálnak (legalábbis vidéken) a férfiakkal. Itt egy férfi lehet férfi. Nem kell udvariasan hajlongania felesége férfias területen megszerzett sikerei előtt, vagyis saját töketlenségének bizonyítékát újra és újra elismerni. Miközben az ő férfias sikereit ki ismeri el? Az olyan természetes, igaz, azért nem kell megküzdenie? Ja. Mint tudjuk, az Élet mindent az ölünkbe pottyant; Isten meg tiszta Irgalom, benne a teljesítményre ösztönzésnek és a kihívásoknak nyoma sincs. És az értékelésnek sem. No komment.
Gichin Funakoshi (Shotokan karate alapítója) nagyon szerette a feleségét és őszintén tisztelte. Pedig az asszony ügyesen karatézott, maga a férj dicséri őt az „Életem és a karate do” című könyvében. De azt nem írja oda, hogy az asszony mindig a követője volt, és ő mindig az instruktora. Soha a közelébe nem ért mesterének tudás terén, és férje dominanciáját soha nem kérdőjelezte meg annak szenvedélyes szív ügyében. Igaz nem is lett volna képes. Ha tehetsége volt is, a nyilvánosságot feláldozta a család és egyéb kötelességek oltárán, a férjét pedig megajándékozta azzal, hogy partnere és segítőtársa volt abban, amiben ő őszintén hitt, és életének tengelyévé tett. Igaz, amikor Funakoshi mester Tokióba költözött, nem vitázott azon, hogy a felesége otthon marad ősei lakhelyén. Hogy most nem követi őt az asszony. Mert ismerte és szerette a feleségét, és tudta, mennyit jelent neki az ősi föld szeretete. Évekig éltek levelezve egymással.
Végül az egész már nem is arról szól, hogy ki a férfi és ki a nő, és ki a domináns. Hanem hogy ismerlek, szeretlek, te is engem, és mi a jó neked, nekem, nekünk.
;-)
Zoli
Helyzetjelentés a vonatról
Éppen dominancia harcomat vívom egy szőke hajú nővel. Feltűnően vonzó, romániai, és anyanyelvén kívül az angolt beszéli. Olaszországból utazik haza, két hét szabadságon volt ott. Mindezt szemben ülő szomszédomtól tudom, egy kedves, mosolygós kórházi ápolótól, aki közben már átszállt.
Azt hiszem, a nő egyikünket sem tartott igazi (értsd: számára érdekes) férfinak. Dominanciaküzdelmünkről valószínű nem is tud. Ő csak helyezkedik, feltűnően ásít, a lábát felteszi a szemben lévő ülésre, feltűnően játszik a szupermodern mobiltelefonjával, stb. Közben úgy tesz, mintha itt sem lennék.
Reagálok. A dominancia érzete nekem is fontos. Megdörzsölöm az arcom, igyekszem kitölteni a rendelkezésre álló teret, kifejezem, hogy itt vagyok, jól vagyok, oké minden. Leveszek egy táskát, megváltoztatom a lábam helyzetét, stb. Én is úgy teszek, mintha ez nem neki szólna. ;-)
Mindig az a domináns, aki az utolsó jelzést adta. Aki utoljára közölte, hogy „szép az élet, jól érzem magam a bőrömben, észrevehetsz.” Kvázi: jöhetsz udvarolni. Eszem ágában sincsen, nős is vagyok, a nő nem is az én kaliberem, egymás nyelvét sem értjük…
Szerintem én többet görcsölök ezen a játékon, mint ő. Persze nem látok a lelkébe, de mintha lazábban csinálná, nem tűnik úgy, mintha fontos lenne reagálni az én utolsó jelzésemre. De végül mégis reagál.
Új emberek jönnek be, nők. Romániai utazótársnőm hegemóniája megtört, és ekkor derül ki számomra, hogy valahol tényleg igazam lehetett: láthatóan nem szívesen változtat a kialakult helyzeten. Hosszadalmasan igazgatja a bőröndjét, amit bizony odébb kell tennie, ha nem akar nagyon udvariatlan színben feltűnni. Osztoznia kell a figyelmemen, egyáltalán: alkalmazkodnia kell, s mint nőnek alább száll a presztízse.
Szerintem, mint férfit, valahol az ingerküszöbe alatt „érzékelt” engem, talán magának sem ismerné be szívesen, de számított neki, figyelek-e rá. Amikor kizárólagos figyelmem elveszett (megjelentek a vetélytársak) akkor árulta el magát, hogy mindez számított neki. Legalábbis valamennyire. (Szerelmes biztos nem lett, csak mert a közelében ültem. És igazából, tudatos szinten figyelemre sem méltattam. De szerintem nagyon tudta, hogy figyelem. ;-) )
Hogy rám hogyan hatott ő? Mint vadászó hímre eléggé. Éreztem magamban a felpúposodott hátú, borzas szőrű kandúrt, aki szívesen rávetné magát az egyébként eléggé figyelemfelkeltő csalira. Jó alak, vonzó arc, magabiztos fellépés. Azt hiszem, kicsit savanyú a szőlő. ;-) De azért ez nem erről szól csak.
Meg őszintén: hallottam a telefonban románul veszekedni, és kirázott a hideg. Váh! Inkább ne tartson Férfinak, nézzen el a fejem a fölött, a sértett büszkeségemmel majd csak elbírok. De ez a nő? Ha utánam dobnák, se…
;-)
férfi
Helyzetjelentés egy kávéházból
Egy férfival vívtam a dominanciaharcomat. Ő egy sarokban ült, és észrevettem, bántja a magabiztosságom, ahogyan idegen környezetben rögtön leveszem a kabátom, (vagyis kifejezem, hogy otthon érzem magam), ahogyan magától értetődő természetességgel rendelek, (hiszen a személyzet ezért van ott), ahogyan az asztalt kérdezés nélkül odébb teszem (hiszen a gondozottam kerekes széke miatt több helyre van szükségünk, és láttam, hogy van ehhez elég hely). Egy darabig játszottam a szerényt, összébb húztam magam, kevesebbet mozdultam, nem akarom én az erőmmel bántani, jó ő úgy, ahogyan van. Én sem vagyok mindig erős, és nem is mindig látszom a legerősebbnek. Aztán ránéztem, mert éreztem, hogy még mindig belém kapaszkodik, szeretne legyőzni. Még mindig nem elég magabiztos, akkor érezné magát igazi Férfinak, ha fölém kerekedhetne. Engem nézett, olyan nyugodt, „árthatnék neked, ha akarnék” pillantással. Innentől már nem volt igazán játék nekem sem. Felidéződött, hogy milyen érzés volt kiállni az első harchoz, az első bokszversenyen. Mert harcolni már nem fellépés kérdése. Ott ütni kell, és elhajolni. Mozgásban lenni, taktikázni, és megtartani az erőt mindvégig. Akár egy tüdőre mért ütés után „fél tüdővel” állva maradni. Ez a férfi megfenyegetett, hogy nem fél tőlem, sőt jól teszem, ha én félek tőle. Felvenné a kesztyűt, ha arra kerülne sor. Vagy simán lecsapna, ha úri kedve úgy tartaná.
Megindult a presztízsharc kettőnk közt. Ki a legény a gáton? A szemébe nem néztem, a nyílt konfrontációt csak a legvégső esetben alkalmazom. Ha nem muszáj, nem hívom ki a sorsot magam ellen, és nem élvezem megalázni az ellenfelet sem. Ő adta a magabiztos mackót, aki kiereszthetné a karmait, én pedig – nos, elkezdtem „mozogni”. Reagáltam a környezetemre: zaj itt, odafordulok, egy ember elhalad a kirakat előtt, megnézem. Ha csinos lány, annál inkább. Itt is érvényesült az élet törvénye. Aki életjelet ad, az kerül fölénybe. Mackó ezt nem tudta, és bizony a harmadik-negyedik fejfordítás, figyelemösszpontosítás, köhintés után kezdett meginogni a tartása. Mert aki passzív, az lemarad.
De ez a küzdelem ette az én idegerőimet is. Mert ez az idegek harca. Erő feszül erőnek, a taktika kevés. Ha csak forgatod a fejed, ha nincsen benne, hogy felvetted a kihívást, ha nem hiszed el, hogy amennyiben az asztalhoz lépne, és kihívna az utcára, akkor vele mennél, akkor kár belekezdeni. Ezért az én arcom sem volt már vidám. Komor figyelemmel küzdöttem, és tudtam, hogy tudja, hogy félek. Mert aki harcol, az kap is csapásokat, nem csak oszt. Bizony, egy igazi férfi tudja, hogy ő nem terminátor, és sokszor ezért is olyan kegyetlen. Mert FÉL. Le kell radírozni a másikat, nehogy váratlan trükköt húzzon elő, vagy a mindig kiszámíthatatlan véletlen (Sors, Isten, Ördög?) szóljon közbe. Mégis fel kell venni a keresztet, a félelem keresztjét, és kiállni. Nincs csodaszer, a szembenézést nem lehet elkerülni. Viszont nem kell belerokkanni. Aki felkészül, az kitart és végigcsinálja. Talán csak büszkeségből. Talán kegyelemből. Talán mindkettőből.
Végül továbbindultunk a nénivel. Eligazítottam a széket, közben megint nem néztem a Maci szemébe (keleten még tudták, hogy ez mennyire fontos tiszteletadás). Kimentünk a kávézóból.
Elvégre nem kell nekem itt és most bebizonyítanom semmit. Ha nem tartott volna veszélyesnek Mackó, akkor észre se vesz.
férfi