Igazad van Drágám! (Csak tönkremegyek bele…)

háziasszony„De hát nincs igazam? Hazajön, leveszi a disznószaros cipőjét, potyog belőle a – már bocsánat – szar, ledobja a nadrágját amoda, és kész! Hát a cselédje vagyok, hogy én pucoljam ezt ki neki? Ezerszer elmondtam, hol a helye a cipőnek, és hiába! Múltkor olyan mérges voltam rá, hogy utánamentem a fürdőszobába, és rásóztam a cipővel a fejére. Bent volt a kádban, nem tudott félreugrani.” – ismerősöm felnevet, nem örömében, inkább kínjában. Látszik, szenved attól, hogy nincs otthon olyan rend, mint amit szeretne, hogy számára megalázó feladatok elé állítja a férje. Egyszer próbára tette, a lábtörlőt nem söpörte le, hátha észreveszi élete párja az el nem végzett feladatot. Két hét után ő nem bírta tovább, morogva megcsinálta. A férfinek valószínű az egészből semmi nem tűnt föl, legfeljebb az, hogy kicsi szívének aznap este megint „fájt a feje”.

Ismerem a férjét is, rendes, dolgos, hallgatag ember. Elvált, újranősült, valahogy mindig dominát sikerül kifognia, aki mellett hallgatnia kell. Bár egy szendével talán együtt unnák halálra magukat. Nem tudom. Sokat elárul róla: amikor vásárolni voltam a párommal, és futkostam a polcok közt, hogy megszerezzem egyetlenemnek, amit éppen kért a bevásárlólistáról, ő rám nézett: „Tudom…”

Vajon neki mennyire volt megalázó, hogy egy gyengébb nő, a szeretett feleség, fejbe csapta egy intim helyzetben a cipőjével? Még visszaütni se lehet… Vajon milyen lehet egy olyan lakásban élni, ami inkább múzeum, mint otthon? Ahol a munka után kedvesség helyett ideges elvárások közé megy haza?

Istenem! Melyiküknek van igaza? Milyen lehet így élni?

Mert igazuk van a nőknek. Kell a férfi, hogy pénzt keressen, kell, hogy lovagias legyen, kell, hogy betartsa a házirendet, kell, hogy szolgálatkész legyen.

De mit kap cserébe?

Vajon nem lehet, ha otthon változna a helyzet a következőkben: nagyobb készség az ágyban,(világos, itt meg kell tanítani, hogyan tudja a férfi a nőt rávenni, hogy ő is akarja – csak aztán majd győzze a nő elviselni a sok zsongító kísérletet!) több tisztelet (s nem úgy, mint egy barátnőt, hanem, mint: Férfit), több elismerés, dicséret és hála. Esetleg elég lenne kétszer szólni, s a lábtörlőt azontúl a férj takarítaná, a cipők tisztán kerülnének a helyükre, s a viseltes nadrág nem a vasalt ruhák tetején landolna.

És a nő is elkezdené magát NŐ –nek érezni a párkapcsolatában. Akire figyelnek, akinek a lelkén finoman játszanak, és elérik, hogy önként hívja a kertjébe munkálkodni férjecskéjét, és vége legyen a „tedd szét a lábad, Gizi!” hangulatú estéknek.

Vagy, túl naiv vagyok?

;-)

Zoli

Vélemény, hozzászólás?