A napokban haladtam a mellékutcában kerékpárral és többen is babakocsit toltak az úton. Elmentem mellettük és mondom félhangosan: „Hát milyen szépek már így együtt.” Megköszönték. Hálásan. Aztán visszatekinteve láttam, hogy nem kisbabákat toltak, hanem korosabbakat, akiknek különféle mozgásszervi nehézsége volt. Elgondolkodtam. Akkor is elgondolkodunk, ha egy-egy ilyen gyereket látunk a szülőjével. Így együtt tátva őket, méginkább megérintett a látvány. Az jutott eszembe, mindannyiuk várta a kicsit, hogy milyen lesz. Aztán amikor fejlődött tapasztalni kellett, hogy nehezebben fog fejlődni, illetve egy ponton túl nem tud tovább lépni. Ezt nagyon nem egyszerű tudomásul venni. Beletörödni. Illetve továbbra is amennyit csak lehet megtenni, segíteni, hogy amit bír addig eljuthasson a gyerek. Akik itt együtt haladtak, ők ezen mind keresztül mentek. Eszembe jutott, mikor anyukámmal tudatták, hogy az egyik szemem, eddig bír fejlődni és nem tovább. Azt mondogatta, miért nem inkább ő vele történik ez. Aztán kamaszként, rendületlenül kerestem a magyarázatokat, okokat. Egy doktornő azt mondta:” Vegye tudomásul és kész.” Hát nem volt könnyű. Az is eszembe jutott ha figyelem a játszó gyerekeket, hánynak van különféle nehézsége, baja, betegsége. Próbál felzárkózni a többiekhez. Mennyire képes elfogadni a közösség? Mennyire megértőek? Amikor fiatal felnőttként munkába állnak és tapasztalják a kollegáikon, hogy kinek milyen dolog nehezíti az életét és ezzel együtt is kell működni, dolgozni, eredményeket elérni. Tolerálni. Bekalkulálni a haladásba. Csapatként együttműködni. Ezt dobta a gép. Ebből a kollektívából most ezt lehet kihozni. Fel is adhatjuk, de haladhatunk is amennyire bírunk. Valamire csak jutunk. :) Kati