Énekelte egy kislány. Amikor pedig korosan megéljük, hogy na most aztán nincs, akkor nincs mese önmagunk anyja apja kell legyünk innentől fogva. Hagytak annyi emlékképet, hogy fel tudjuk idézni egy egy helyzetben hogyan csinálták. Ha rosszul, akkor vagyunk már annyira nagyok, hogy korrigáljuk. Mégis ha már jó ideje nincsenek és elhangzik egy ilyen mondat, azért elérzékenyülünk. Hát a csudába tényleg nekem már nincs. Igenis engedjük meg magunknak, hogy időnként belegondoljunk. Ha mindig tartjuk magunkat, a fájó dolgok összetorlódnak és robban. Vagy nem kívánatos pótcselekvésekbe sodornak. Márpedig sírjon esetenként egy férfi is, egy erős nő is. Ez a címbeli idézet is erre indít. Legyen hely, ahol a hangunkat valahol teli torokból kiengedhetjük. Legyen valamilyen boxzsákunk, amibe az öklünket beleverhetjük. Valamikor a feltorlódó nemjókat kitombolhatjuk. :) Kati