Van ismerősöm, aki gyakran panaszolja, hogy a létezését értelmetlennek találja. Ez napi szinten terheli, nyomasztja. Belegondoltam, hogy én is vagyok egy ember ebben a világban, aki nem feltétlen kell, hogy önmagam bántsam. Legalább én karoljam fel önmagam. Segítsem. Legyek megértő. Elvégre 1 szavazatom nekem is van. Mondjuk az ismerősömtől eltérően én szívesen segítek másoknak. Örömöm lelem abban, ha mások általam jobban működnek. Nekem ez szívet melengető. Jó érzéseket érzek ilyenkor. Még akkor is, ha elég, ha tudom én. Én voltam, aki a háttérben menegeltem. Akár mindenféle elismerés nélkül is. Amúgy sem divat a mai korban hálát kifejezni. Kimondani: „Igen, köszönöm, hogy kitettél ilyen helyzeteknek, elvittél ilyen helyekre. Ettől én fejlődtem, több lettem.” Így aztán sokszor csak a saját vállam veregetem meg. Ez is jelent egy elismerést. „Elég, hogyha tudom én…” Ergó, amikor nem talál értelmet valaki, lehet próbálni az erős fókuszt önmagáról eltolni. Kifele, másfele. Nem csak saját gyarapodásra összpontosítani. Gyakori felállás a külsősök felé kritikus, hibakeresés. Önmaga felé erős gyarapodásra törekvés. Az eredmény keserűség. Nem is tud örülni annak amit elér. Amikor képessé válik valaki elégedett lenni akkor is, ha másnál jobbá tett valamit, akkor szintet lép. :) Kati