Június 10-én reggel 6 óra 20 perckor megszületett második kislányunk, Julianna. Maga a szülés nagyon izgalmasra sikeredett.
Hajnal 4-kor Évi már érezte a hasát, de akkor még csak a tegnapi vacsorát tette felelőssé. Engem 5-kor ébresztett, hogy „szerinte ma szülni fog”. Ezt a férfi agyammal nem vettem szigorú parancsnak. Negyed 6-kor azért felhívtam anyukámat, hogy „úgy tűnik, Évi szülni fog”, jöjjenek át vigyázni Mártira, nagyobbik lányunkra. Én addig lezuhanyoztam megborotválkoztam. Mire elkészültem, Évi már az ágyon feküdt, és erős, 5 perces fájásai voltak. Felvetette, hogy jó volna hívni a mentőket. Én bíztam abban, hogy autóval is beérhetünk. A következő percben Évi kiment a WC-re, mert elkezdett erősen vérezni. Most már én is elhittem a mai szülést, és elkezdtem hívni a 104-et. Ez a vonal azonban már csak gyerekorom tananyagában létezik. A helyes megfejtést orvos sógorom adta: 112 az egységes segélyhívó. Míg én a diszpécser kisasszonnyal vitatkoztam, aki érdeklődött, hogy félórás vagy tízperces fájásai vannak-e az anyukának, Évi kétségbeesetten közölte, hogy érzi a baba fejét. Ennek hatására a telefonos hölgy beleegyezett, hogy küld egy mentőautót. Amikor letettem a telefont, nyílt a kisszoba ajtaja, és megjelent Márti. Nem értette, mi ez a reggeli zajongás.
Innentől az események felgyorsultak: egyik kezemben Márti, másikkal támogattam Évit a hálószobába. Miután Évi lefeküdt az ágyra, láttam, hogy a kisbabának tényleg látszik a feje, és rohamosan jön előre. Mártit leraktam az ágy mellé, én meg próbáltam segíteni a kisbabának, hogy kijöjjön. Amikor előbukkant a feje, a köldökzsinórt letekertem a nyakáról. Ezután teljesen előbújt a baba. Gyorsan Évi hasára fektettem, ahol aranyosan felsírt, majd betakartuk egy törülközővel.
Márti az ágy szélén csak annyit mondott a kisbabára mutatva: „baba, baba”. (Még aznap anyukáméknál a bilin pisilt, és közben lefelé mutatva ismételte: „baba”.) A gyors szülés után eszembe jutott, hogy még a baba nemét sem tudom. (Évinek már az ultrahangon elmondta az orvos, de én nem akartam előre tudni.) Megkérdeztem Évit, hasán a kisbabával: „fiú-lány”? Évi azt mondta, ő úgy tudja, kislány.
Még konzultáltam telefonon a sógorommal, aki megnyugtatott, nem baj, ha majd az orvos vágja el a köldökzsinórt. A szülés után öt perccel érkeztek meg szüleim. Anyukám átvette Mártit, apukám (aki irtózik a vértől), jobbnak látta, ha a mentőket fogadja. Az első rohammentő tíz perc múlva érkezett. Látva a helyzetet, értesítettek egy olyan mentőautót, amelyben orvos is volt. És kijött még egy csecsemőszállító mentőautó is. Reggel 7-kor a fél lakótelep kint volt az erkélyen, nézve, miért érkezik három mentőautó.
Félóra után vitték be Évit a Margit Kórházba, itt szülte meg a méhlepényt, amely már nagyon nyomta belülről. Mivel a szülés túl gyors volt, és elmaradt a „gátvédelem”, súlyosan megrepedt a gátja, ezért altatás után összevarrták. A kisbabánk egy picit kihűlt, ezért néhány órára inkubátorba tették. Délután már szopizott is, és Évi is sokkal jobban érezte magát.
Nekem meg a kórház orvosai gratuláltak: „Jó reggelt, kolléga”! Pedig az igazi érdem Évié, meg Mártié, aki teljes természetességgel vette tudomásul a korai ébresztőt.