A XXI. -ik század: A Magány Kora. Széthulló családok, tönkrement kapcsolatok, ezerarcú, éppen ezért láthatatlan ellenség, mely emberi kapcsolatainkat rombolja. Lövészárkot húz férfi és nő, szülő és gyermeke, ember és ember közé. Milyen jó annak, aki, ha természetes módon már nem lehet családja, talál olyanokat, akik közt igazán otthon érezheti magát. Nekem a Szatmárnémeti – beli Szent József férfiközösség egyre inkább ilyen. Már építjük hazai megfelelőjét.
A Koczinger Tibor és barátai által alapított közösség március végén lelki napokat tartott az otthonukban, és várta a szövetséges közösségek tagjait. Az idei már a sokadik rendezvény volt, ilyenkor már csak azok jönnek el, akik komolyan gondolják. Az érdeklődő turizmus ideje eddigre lejárt.
Körülbelül harminc férfi gyűlt össze a fenti teremben a Szent János apostol plébániáján. Szombat délelőtt, első nap. A program rögtön a központi témával kezdődik. Személyes gondok, és erőforrásink hozzájuk. Két hatalmas papíron gyűlik az információ. Örömmel tölt el, hogy a zölddel írott gondok lapja, se címet nem kap, se utol nem éri a piros, „ERŐ” feliratú lap szó mennyiségét.
És bebizonyosodik: nehéz a férfiembernek, hogy ne tevékenységén keresztül szemlélje önmagát. Már egy óra elment a találkozó idejéből, és bár hangosan ki lett nyilvánítva a szándék, hogy magunkról meséljünk, élményeinkről, gondjainkról, hogy mi hogyan éljük meg a világot, életünket éppen ott, ahol tartunk, egyre a tervek, munkák, eredmények vagy azok hiánya van terítéken. Akad, aki kiselőadást tart a magyarság jövőjéről, én ezt a szónoklatot bírom legkevésbé, ki is megyek a WC ürügyén. Mire visszaérek, már egy rutinosabb református lelkész viszi a szót, és ő mer megnyílni, és meri mesélni életét, önmagát. „Amikor eljön az ideje, engedd fiadat a helyedre!” figyelmeztet, elmesélve egy közeli élményét valakiről, akit hiába adott bele mindent, édesapja nem jutalmazta elismeréssel, és nem bátorította szabad, önálló szárnyalását. Ma az apa kénytelen lassan felszámolni a gazdaságot, mert nincs, aki továbbvigye, a fia pedig lelki segítségre szorul. Mivel nem növekedhetett, hát összeomlott. Ki járt mindezzel jól? Úgy tűnik, senki.
Amikor az Erő témáját vesszük elő, olyan történetek sora következik, hogy csak bámulok. Az apa, aki a világháború során otthon maradt, noha szinte mindenki elmenekült. Pedig kaptak „áldást” eleget. Ellenség katonái, foszforos bombázás, csatározások. Mikor kérdezték a gyerekei, miért maradt, mindig azt válaszolta: „Mert ti üzentetek a jövőből.”
Az apa, aki meghalt a becsületért. Szó szerint. A tisztje látatlanba, pusztán bizalomból hazaengedte, mert hitt benne, hogy betartja a szavát és visszamegy frontszolgálatra. S bár sokan mondták neki: „Maradj itthon, soha senki nem kéri ezt rajtad számon!”, ő visszament. Megígérte a tisztjének. A Don kanyarnál aztán meghalt. A nagypapa korú fia még ma is büszke rá, holott hat éves volt, mikor ez történt. Az arcára sem emlékszik talán, de a hősiességére igen. Minden bizonnyal az édesanyja sem úgy értékelte a helyzetet, hogy a hülye férje, aki ha hazuggá lett volna, még most is velük lenne. Inkább: a férfi, aki jót állt a szaváért.
Őszinték vagyunk, bizony kiderül (újfent), hogy kihívás lehet az időskori szexualitás megélése is. Attól, hogy valaki idős, még eléggé férfi. Ebben is.
Kihívás az elerőtlenedés megélése. Nagy tanítónk a természet, hisz mindnyájan megöregszünk. Ám a kihívás sokszor a teljesítéséhez szükséges erőt is magában hordozza. Megijednünk nem kell.
Délután Keresztút. Végig elmélkedjük Jézus halála előtti utolsó óráit. Laci, aki a kezdetektől őrangyalunk, teszi lehetővé, hogy részt vehessünk rajta. Az időeltolódás miatt a megérkezéstől fogva csúszik és szakadozik a közreműködésünk: állandó gond beazonosítani, hol helyezkedünk el az időben. Vendéglátóink egy órával előbbre vannak, mint mi. Már első este Laci ment meg minket, és visz el a város közepéből a szállásra, majd az ő figyelmének köszönhetően érünk oda a Keresztútra, de a legnagyobb szolgálatot a végén teszi nekünk. Mivel ötven perccel lekéssük a hazavivő vonatot, ezért hirtelen kitalálja, hogy elvisz minket Debrecenig. Emiatt tudtuk minden más tervünket megvalósítani később, ami még várt ránk Pesten.
Érzem, a Keresztúton Isten mondani akar valamit nekem, életemre, terveimre vonatkozóan. Ezért örülök annak, hogy eljutunk rá. Helyi különlegesség, hogy egy parkban, kihangosítással járjuk végig a stációkat, és mindenki láthatja ahogy megéljük a hitünk. Élet van az öreg fában. Eljön a 13. állomás: Jézus holtteste édesanyja ölében. Valamiért azt hittem, itt hal meg, de nem. Vállamra kerül a kereszt, érzem súlyát magamon. Aztán különös élmény veszi a kezdetét: szédülés kezd környékezni, lépés közben meg – megrogy a lábam. Ismerem, már találkoztam vele párszor. Aki sokat maszturbál, az élheti át. Keményebb fizikai terheléskor a mozgató izmok idegei izomremegést produkálnak. Állok a kereszttel a 14. stáció előtt, és nem tudom eldönteni a kereszt tart engem,
vagy én a keresztet? „Uram, ne hagyj megszégyenülni, add, hogy ne essek össze!” – fohászkodom. Közben mindennél erősebben belém ég a következő néhány szó: „Velem törődj, Zoli! Ha velem minden rendben van, a terveid, álmaid, vágyaid nyugodtan ide bízhatod. Ezek másodrangú kérdések. Mivel van feleséged előttem, noha elváltál, ezért tisztaságot várok tőled. EZ az én akaratom a számodra.” Végül elmúlik a végtagjaim remegése, elmúlik a szédülés. Tapintatos az Isten. Más veszi át a keresztet.
Tibor, az alapító, kérdezte délelőtt: ki a mi pajzshordozónk? A római katonák falanxában mindegyik katona a mellette harcolót védte a pajzsával. Mi kikre számíthatunk? Az esti szentségimádáskor (az egyik legbensőségesebb találkozási lehetőség Jézussal, mióta visszament a Mennybe. Az átváltoztatott ostya előtt ülünk, és közösen imádkozunk, éneklünk, és elmondjuk a Jelenlétben kéréseink, gondolataink.) lassan egy kép alakul ki bennem: csendes nyár este, békésen hömpölygő folyóval. A folyón mi vagyunk rajta, a közösség tagjai, egy tutajon. Evezünk, de én nem bírom. Leheveredem a tutaj gerendáira, s bár mindenki látja és tudja mit teszek, szó nélkül bevállalják az evezés rám eső részét. Ők az én „Pajzshordozóm”. Remélem, alkalmas leszek rá, hogy én is hordozzam a pajzsot, mely őket védi.
Adriánnal, szombathelyi társammal beszélgetünk, immár hazafelé. Ilyen összetartó, bensőséges csapatot, később csapathálózatot szeretnénk otthon is. Szerencsések vagyunk, hogy itt a jó minta előttünk.
;-)
Zoli