Címke: Isten

Skizofrénia vagy Szent Lélek?

Emlékszem, Csiszér Laci számát hallgattam, amiben arról énekel, hogy Jézus felszabadít, és letöri láncainkat. A pszichém mélyéből áradt az erő, az energia. Aznap megint keveset aludtam, mint egy felpörgetett elektromos motor, lassan csitult le a lelkem. Falak törtek át bennem, érezhetően hangosabb, vagányabb, provokatívabb lettem akkoriban. Kőszegen, a régi ismerősök szerint nem voltam teljesen önmagam, nem voltam épeszű. Persze soha nem nekem mondták. Tényleg szabadosabban éltem. Feszegettem a korlátaimat, amennyire mertem. 2013-2014 – ben történt mindez.

chain-1623322_640

Úgy éreztem, közel van hozzám Isten, mélyebben megélem az Evangéliumot bizonyos vonatkozásaiban, mint korábban, és sokszor éreztem bűnbánatot és mindig (néha erősen és kitartóan) vigasztalást is azzal kapcsolatban, ahol híjján voltam az Igének. Bűnöket követtem el, de mindig előttem állt, hogy ezek csak gyengeségem miatt vannak eltűrve. Nem az erkölcsi rend ódivatú és én végre szabad, hanem egy ideig Isten fénykörén kívül kell járnom, mert a természetem még nem szabad, és gyenge a bűnnel szemben.

De Isten már beíratott az edzőprogramjába, és nem nyugodott bele a vesztes helyzetbe. Mintha végig fogta volna a kezem, és ha elszakadtam tőle, rögtön szaladhattam vissza hozzá. Ez a tudat rengeteg félelemtől és belső káosztól óvott meg. Végig biztonságban tudhattam magam, bár törvényszegő voltam. (Pornófüggő – nekem ez súlyos dolog. Érthető, elviselhető, és súlyos.) De bűnbánó törvényszegő. A Kapisztrán Szent János karizmatikus imacsoport vezetője jól emlékezhet erre a rövid időre, mikor közéjük jártam. Mennyire kettősség jellemzett, bár törekedtem a jóra. Biztos vagyok benne, hogy élet és halál múlik azon, hogyan állunk bűneinkhez – és Istenhez. Ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mámorban és összetöretésben voltam, de Isten végig ott volt. Nélküle ezt nem lehet idegileg kibírni.

Aztán később Isten mindent elkért tőlem. A szabadosság morzsáit is. Miután kiéltem hajlamaim, bőségesen is, jött a megtérés és az elfordulás. Nem volt mentségem, Isten mindent megengedett, ami ahhoz kellett, hogy végül szabaddá váljak. Megcsömörölhettem a bűntől.

Ugyanakkor egész idő alatt nem szedtem a skizofrénia (hallucinációkat és tévképzetek jelentő betegség) gyógyszereim. Nem jártam orvoshoz kontrollra. (Ma már járok, és szedem a gyógyszereimet.)

Akkor én most szabadon tomboló betegségem áldozata voltam, vagy egy spirituális belső pokoljáráson voltam Istennel, melynek vége a tiszta (tisztuló) élet?

Skizofrén vagyok vagy áldott?

Esetleg: mindkettő?

fantasy-2995326_1280

Zárszó: Tudom, nagyon úgy állítottam be ezt a történetet, mintha én egész idő alatt pusztán mennyei csodákat éltem volna át, Isten csodálatos vezetését, jövendöléseket és pont. Az árnyékoldaláról is kell azonban ejtsek pár szót, csak, hogy érthető legyen, miért is gondolom, hogy én skizofrén beteg is vagyok.

Gondolatrohanások – néha úgy beindultak a gondolataim, hogy én alig bírtam követni őket. Ilyenkor nagyon nehéz a külvilággal a kapcsolatot fenntartani, annyira leköt a gyors és sok belső történés, illetve az, hogy a tudatom a gyeplőt igyekszik megtartani a kezében.

Emlékezetkiesések – nem volt sok, de volt. Egyszerűen nem bírtam visszaemlékezni, mit is csináltam az elmúlt pár percben. Volt, hogy miközben teljesen elvarázsolva saját testem belső elválasztású anyagaitól (pl. Dopamin) tettem-vettem, elkavartam a postaládakulcsot a munkahelyemen. Ha nem került volna szerencsésen elő, és még csinálok pár hasonlót, akkor többet nem kellett volna oda mennem dolgozni. Egyszer órákig nem adtam ebédet a gondozottamnak, mert máshol jártak a gondolataim, és minden másról elfeledkeztem. Ekkor határoztam el, hogy visszatérek a pszichiáteremhez terápiába.

Fantázia – nagyon felerősödött. Mindenhol misztikus jeleket véltem felfedezni. Milyen ruhát vettem fel, hogyan állt a zsalu az ablakon, ki jött szembe az utcán. Egy káosz volt néha a fejemben. A dolog érdekessége, hogy mindezen közben tényleg kaptam Istentől olyan jövendöéseket (egyet-kettőt, de nem százat) amikre ma is támaszkodom, és valóra váltak. Igaz, ezek mind mélyebben bevésődtek, évek múlva sem gond felidézni őket, és a valóság visszaigazolta. Ha valakit érdekel ez bővebben, beszélgethetünk róla. Bár igazából ezek nekem szóló, eléggé bizalmas közlések.

És végül: a skizo gyógyszereim újraszedése után kiegyensúlyozottabb lettem érzelmileg, a gondolataim nem rohannak és józanabb lett az életem. Nincs az a belső folyamatos fantázia tüzijáték, ami nagyon szórakoztató és iszonyú zavaró egyszerre.

Szóval hívő skizofrén vagyok, aki, mint minden más keresztény, beszélget Istennel, és Isten hol hétköznapian (általában), hol pedig lenyűgöző módon, természetfelettien válaszol és vezet.

A pusztában

Minden vélemény számít!

A forró betonfalak közt csendesen vibrált a levegő. Közeledett éjfél, senki sem járt a város szélén, a gördeszkásoknak készített pályán. Csak egy fiatalember üldögélt pólóban és rövidnadrágban az egyik fal tövében.

Sört kortyolgatott, és magában beszélt, beszédét heves mimikával kísérve.

– Tudod milyen, amikor már századszor nézed ugyanazt? Mindig új arcok vannak, de ugyanaz és ugyanúgy működik – pillanatra elhallgatott. Jelentőségteljesen bólintott: – Márpedig fizetni nem fogok érte. És kérlek, a bűntudattal, ne gyere nekem! Régen abbahagytam volna, de igenis kell a kéj. KELL. Nem megy nélküle.

Kortyolt a söréből.

– Tudom, hogy tudod, de elmondom: már fáj végig nézni, hogy semmi kötődés nincs köztük. Nagyon kevés filmben van gyengédség. Nagyon kevés filmben hiszem el, hogy a nőnek is jó. Vagyis hazugságot nézek. De vagy ez a szappanbuborékszerű illúzió, amely végül mindig szétpukkan, vagy a komor sötét. A teljes egyedüllét.

Megint maga elé nézett.

– Honnan veszed, hogy bírom én ezt? Hány nőnél is próbálkoztam az elmúlt két évben? Volt, akivel jól indult a beszélgetés, aztán mikor felhívtam, kiderült, van valakije; volt, akit a munkám miatt kerestem meg, és az előzetes információim miatt reménnyel mentem hozzá, hogy több is lesz, mint munkakapcsolat. De már túlhaladottak voltak az információim. Az a pénztároslány szimplán kinevetett, amikor randevút kértem tőle, az ismerkedőoldalon pedig több mint ötven megkeresésre, két elutasítás jött csak válaszul. Hogy próbálnák ki a nők is, milyen mindig kezdeményezni! Még kurvával is próbálkoztam. Azt hittem, kialakul köztünk valami gyengédség… naiv voltam. Már mindenre sóvárogva tekintek, ami női: egy csobogó kis folyóra, a növényekre, egy mosolyra a plakáton, az eladónő illatára. Két hete a buszon ültömben elsírtam magam.

– Fáj, érted: FÁJ! Mintha forró olajjal öntöznék a bőröm, a zsigereimben pedig maró lúg folyna. Hogy fájhat a magány fizikailag? Sohasem hallottam ilyenről!

Tehetetlenül bámulta a sötétet, a deszkások kihalt paradicsomát. „Pont olyan, mint a lelkem: üres és sivár.”

Megrázta magát. Tudta, változtatnia kell, nem számíthat megoldásra kívülről. Segítség előbb-utóbb mindig jön. De a remény lángját neki kell meggyújtania belül. Kiitta a sörét, és az égboltot kezdte vizsgálni. NEM gondolt a kínjára, csakazértsem. Megkereste az Oriont, a Cassiopeiát, a Kis Medvét. Elkezdte megszámolni a csillagokat. Felidézte a filmeken látott galaxisok alakját. Mindig lenyűgözte a Világegyetem.

„Csak addig tartsak ki a jó érzésben, míg válaszol. Utána minden könnyebb lesz”, gondolta, és lenézett, mert valami mozdult előtte.

Egy fiatal nő állt ott, de szokatlanul öltözve. Fátylak takarták, és alatta egy ékszerekkel díszített bikinit viselt. Hosszú, szőke haján megcsillant a holdfény. Közelebb jött, és a férfi tudta, noha nem látta, hogy ibolyaszínű a szeme, és nem evilágból való. A nő leült mellé és a vállára hajtotta a fejét. Átkarolta a férfi vállát (szinte egyáltalán nem lehetett érezni az érintését) és halkan, csitítón beszélni kezdett.

– Nyugalom, Tomi, nyugalom! Értelme van, hidd el, értelme van! Cssss, cssss, nyugodj meg! Majd kiderül minden és meglátod, értelmet nyer!

Tamás előtt egy szurokfekete, vastag kőzet jelent meg. Látta, hogy erős szagú savval marják. A sav forrott, bugyogott. A kőzet alatt élő vizek voltak, hatalmas tavakká összeállva kilométer hosszan. De még nem lehetett hozzáférni, míg a vastag, kemény kő elválasztotta őt a víztől. A savra nézett, és pontosan azt a fájdalmat érezte, mint amiről pár perce beszélt.

Kinyitotta a szemét. A nyaka fájt, hisz órákon át tartotta előre lógatva a fejét. Szemben épp kelt fel a Nap. Hűvös szellő motozott a deszkás akadályok közt. Tamás felállt. Nagyot szippantott a friss levegőből. Erősnek és szabadnak érezte magát.

– Szóval itt jártál. Tudtam, hogy nem hagysz magamra. Köszönöm.

Azzal elindult az új nap elé nézve, a magány érzelmi pusztájában járva. A tegnapi sör kiürült dobozát messze rúgta.

Tessék mosolyogni!

Minden vélemény számít!

Kiállás. Kiállások. Emberek elé, szelíden és derűsen. Megértően. Bátran. Évek óta teszem, immár társsal, van, hogy társakkal. Mindig az utcán, a járókelőket megszólítva. Ezúttal Isten szeretetéről.

Kőtörés volt az eleje. Minden ember energiabefektetés. Köszönni, a véleményét kérdezni. Egyetért azzal, amit a zászlónkra (molinónkra) kiírtunk? Tényleg úgy van? Másképp tapasztalta? De nem mindenki köszön vissza és nem mindenki válaszol. Ezúttal az első másfél órában sokszor látszott, hogy megérintjük az embereket, de magukban tartják a választ. Provokál a szeretet. De miért?

Mert az Egyház oly sokszor tűnik egy pusztán hatalmi és érdekvédelmi szervezetnek? Mert látszólag a hívek nem tesznek mást, mint hetente összegyűlnek a templomaikban, bonyolult és érthetetlen szertartást végeznek, aztán hazamennek? Élni tovább, az átlagtól látszólag cseppet sem erkölcsösebb, és főleg cseppet sem szeretet teljesebb, cseppet sem boldogabb életüket? Vagyis tulajdonképpen nincs mit átadniuk? Látszólag nincsen semmi vonzó és értékes plusz az életükben? Nos, nem derült ki, a megmozduló érzések bennmaradtak az emberekben.

Kifáradva nem lehet szívből mosolyogni. Mosoly és derű nélkül nem lehet hitelesen beszélni egy szerető Istenről. Így mikor egy néni megállt előttünk, és azt mondta: „Fiúk! Tessék mosolyogni! Az a szmájli nem teszi meg helyettetek!” – igazat kellett adjunk. Félre is álltunk imádkozni. És a helyzet megváltozott.

Több hívő jött pl. és beszélgethettünk velük a felekezetekről. A kölcsönös tiszteletről és egymás megbecsüléséről. Aztán akadt, aki meghallgatta, miért nem tapasztalhatta meg még Isten szeretetét. Hiszen Isten szellemi létező. Találkozni vele szellemünkben lehet. (Vagy lelkünkben.) Vagyis az elmélyült ima gyakorlásával, különösen a dicsőítés emel fel; vagy a tartalmas csend, amit az Ő jelenléte jár át. Illetve a tanításának fokozatos megvalósítása visz hozzá közel. A Szentírás, és különösen a négy evangélium olvasása, tanulása, fokozatos gyakorlattá tétele.

Aztán találkoztunk Sanyival, aki nemcsak meghallgatott, de azt mondta, több is érdekelné. Elhívtuk férfiközösségbe. Ugyan az ilyen elhatározások nem szoktak sokáig tartani, de… ne döntsük el előre, mi lesz még ebből!

Beszélgettünk álmokról. Egy férfi rendszeresen álmodik meghalt barátnőjével. Újraéli a régi emlékeket álmában, együtt vannak. Nem érti – jó ez? Az ördög játszik vele? Nem elengednie kéne már a lányt? Abban maradtunk, ha az álmai segítik, hogy a hétköznapi életét (és vannak gondjai: pénztelenség, munkanélküliség, kevés tüzelő, magány) akkor nincsen vele különösebb dolga. Köszönje meg Istennek, és merítsen erőt belőlük!

És voltak, akikért imádkozhattunk. Betegségből gyógyulásért, vigasztalásért – kell az imádságos segítés.

Végül egy csinos fiatalasszony is odaperdült, a fázó férfiaknak (nekünk) hozott egy – egy kakaóscsigát. (Ó, azok a gondoskodó Nők! Mmmm…) Még kétszer visszajött: vajon Isten szeretete vonzotta vissza, vagy valamelyik férfi mosolya? Már nem fogjuk megtudni.

;-)

Zoli

Több is belefér 2.

Minden vélemény számít!

Nem véletlenül 18+ – os cikk ez. Remélem, ha még nem vagy annyi, jól meggondoltad, elolvasod – e? Másokkal, lehetőleg felnőttekkel átbeszélgetni a témáját, segíthet feldolgozni, megérteni.

2013 karácsonyán volt az első fordulópont saját kéjjel, bizalommal és néha kétségekkel teli belső pokol járásom közben. Egyik éjjel, miközben éppen egy anya-lánya és a lány vőlegénye összeállítású pornót néztem, úgy éltem meg, hogy nem tudok semmilyen mértéket megtartani. Természetesen Istenhez fordultam, de nem adott erőt elfordulni a kísértéstől. Ehelyett ezek a szavak fogalmazódtak meg bennem: „Lakj torkig ezzel az édes méreggel! Aztán gyere hozzám, hogy megmoshassalak!” Miért írom ezt le? Mert úgy látom, ez az egyik olyan eset volt, amikor Isten szélsőségesen engedékeny volt a bűnömmel szemben, meggyőződésem, hogy azért, szilárd támpontot adjon a későbbi elengedéshez. Nem mondhattam, hogy bármit is megtagadott volna tőlem, amihez annyira ragaszkodtam. Azt gondolom, megértő volt velem a legvégső határig. De én is követni akartam őt. Biztos vagyok benne, hogy ez szoros feltétele volt a kapott végtelen kegyelmeknek. De időnként figyelmeztetett is, hogy mély lelki szakadékok közt járunk, ne lankadjak, kövessem őt, mert ő megvéd – ha hallgatok rá. Ha összeségében arra törekszem, amit kétezer éve Szent Fia már kihirdetett élő szóban a Földön.

Egy másik sarkalatos élményem nem sokkal ezután volt, még télen. A munkahelyemen annyira rámtört a magány és az egyedüllét érzése, hogy teljesen elment az életkedvem. Savanyú ábrázattal vonszoltam magam egyik feladattól a másikig, és próbáltam túlélni a következő öt percet. A főnököm szánt meg, azt mondta, hogy befizet egy örömlányhoz, csak tudjak túllépni magamon. Mivel nem volt ötletem, miképpen segítsek a helyzeten, (és persze a kaland is vonzott) belementem. Úgy éreztem, megint Isten engedékenységével állok szemben: „Menj, próbáld ki, ismerd meg ezt is!” Szerintem az indítéka ugyanaz volt, mint mindig: ismerjem meg azt, amitől idővel elvon. Soha ne mondhassam azt, hogy bármit visszatartott tőlem, amitől még nem voltam szabad.

Egy nagyon szép moldáv lánnyal voltam, aki jóindulatú is volt. Mikor kiderült, hogy kicsit kevesebb a pénzem, mint amennyiért ő bevállalna, nem küldött el. Két dolog maradt meg bennem ebből a találkozóból: hiába nagyon szép és csodálatos ez a lány, pont ugyanúgy „működik”, mint az összes, akit addig megismertem. Tehát a jövőben bátran kerülhetem, semmi nélkülözhetetlen nem vár itt rám. És azért én kicsit az ismerkedés vágyával mentem hozzá. Na hát erről szó sem lehetett, éreztem, ez üzlet, és nem kockáztatja, nem kockáztathatja személyes kötődéssel. Sokkal magányosabban jöttem tőle el, mint ahogyan hozzá mentem. Mivel azóta sem voltam örömlánynál, és még kísértésem sem volt erre, úgy vélem, tényleg Isten terelt oda.

Van még egy nagyon személyes és csodálatos belső élményem ebből az időből, de ez kicsit nehezen értelmezhető. Mégis szeretném megosztani. Persze megint pornót néztem. Ezúttal azonban egy orosz lány volt a fiatalember partnere, és ez a lány többet is odaadott, mint a testét. Látszott, tényleg szeretne a fiú kedvében járni, elnyerni a tetszését, úgy vélem, a szívéből, az érzéseiből is odaadott egy részt. Ekkor úgy éreztem, belép a helyzetbe a Szűzanya, nagyon intimen megérint, és hazahív. „Zoli, én megértelek téged, és elfogadlak így. De gyere haza, nincs szükséged erre a mocsokra. Mennyei apád is hazavár.” A mai napig megindít ez a mély megértés és együttérzés és elfogadás. De a bűnre sose, de sose hallottam belül, hogy az helyes. Mindig azt hallottam, az lelkem pillanatnyi állapota miatt átmenetileg megtűrt – feltéve, hogy megteszem ellene, amit tudok. Görcsölés nélkül, mert nem az a legfontosabb, hogy ne kövessünk el bűnt, hanem hogy fussunk utána rögtön Istenhez, és hát persze semmiképpen se keressük azt. Sőt kerüljük, ha ez csak egy módon is lehetséges. De ha megtörténik – akkor megtörténik. Van hol megmosakodni utána, és van, aki talpra segítsen minket. Tízezredszer is – és ez megint személyes tapasztalat.

2014 karácsonya volt egy másik nagyon meghatározó élmény a belső megtisztulás útján. Egy pornót néztem éppen, – persze, mi mást, már megint? – amikor kivételesen az a késztetésem támadt, hogy nézzem meg másodszor is, érdemes.

Emlékszem a lányt, akire a figyelmem fókuszált Chestity Linn- nek hívták. Egy nagyon szép, érettebb korú olasz nő, ez a lány és egy srác szerepelt a filmben. Linn alárendelt szerepben volt, főleg a vége felé, azt tette, amit mondtak neki. A végén a srác az olasz nő javaslatára análisan közösült vele, a lány pedig, gondolom, mivel már nagyon fájt neki (méretes szerszáma volt a srácnak, igaz, pornóban mikor nem az?) egy idő után totálisan széttárta magát, és minden porcikájával, a szájával és az arca kifejezésével is szinte szívta a fiú magját, az élvezetét, hogy élvezzen végre el. Ő pedig legyen szabad, érjen véget a forgatás.

Na erre a jelenetre hívta fel Isten a figyelmemet. „Milyen ez a lány?” – kérdezte, „Készséges. Alárendelődő, teljesen megadja magát a fiúnak, és elképesztően befogadóvá válik a számára.”, „Ha szellemileg értem, Zoli, és te vagy a lány kettőnk közül, én, a te Istened, pedig a fiú, (a Biblia gyakran jeleníti meg az Egyházat Krisztus jegyeseként) akkor szerinted mit várok tőled?” „Hogy teljesen rendelődjek alá a te akaratodnak, ami számomra a tisztaság.” válaszoltam. „Akkor tégy így!”, volt a búcsúmondat.

Valamit még el kell mondanom – elvált vagyok, érvényteleníthetetlen egyházi házassággal. Krisztus szavai szerint az Egyház az ágytól, asztaltól elváltak tiszta életét várja tőlem. Nincs szex, nincs szerelem. Természetesen pornó sincs, van még mit gyakorolni itt. Van ima (bensőséges együttlét Istennel) és szolgálat (szeretetteljes interakciók másokkal). Én azonban az exemtől való különélésünk kezdete óta kerestem magam mellé valakit. Elfogadtam az Egyház igazát, csak képtelennek tartottam magam a megtartására. Így nem kaphattam feloldozást gyónáskor, és nem áldozhattam. Aki törekszik Istenhez, és katolikus módon, az tudja, mit jelent ez. A feloldozás szabadsága, Urunk Szent Testének magunkhoz vétele – nagyon tud hiányozni. Viszont mikor nem mentem ki áldozni a templomban senki nem nézett ki, nem súgtak össze a hátam mögött (hallótávolságon belül biztos nem), és járhattam a lelki vezetőmhöz, és Szentmisére. Kőszeg kisváros, sokszor elég mélyen belelátunk egymás életébe. Az Egyház, konkrétan a Kőszegi Egyházközség elfogadott bűnösként is, nem vonták meg a bizalmukat tőlem. Ez nagyon sokat jelent, ha valaki belül vergődik. Hozzáteszem, én sem vontam magam köré falakat, én sem tartottam magam vissza az Egyházközségtől.

Mi történt 2014 karácsonya után? Elfogadtam a jövőm, de tövisszúráshoz hasonló fájdalommal. Aztán megismertem a sokadik kudarccal végződő próbálkozás, és a Karácsonykor Istennek tett ígéret után Andit, aki belém szeretett. Nem voltam szerelmes, de szerettem őt, és végre tartoztam valakihez! Együtt járásunk egy fél évig tartott, 2015 Húsvéttól, az őszig. Egyszerűen túl messze laktunk egymástól, túl kiszámíthatatlan volt, mikor tudunk élőben találkozni, és túl sokszor csak a Skype képernyőről láthattuk egymást. De azóta hogy vele jártam, már nem fáj az egyedüllét gondolata. Talán ő mutatta meg, hogy mennyire szerethető vagyok, és értékes lehetek egy nő számára. Korábbi házasságomból ez nem igazán derült ki a számomra. Szerethető voltam, ha nyújtottam valamit. Önmagamért nem igazán.

És most jöjjön a történet végén a pont. Gabi. Vele nemrégen találkoztam, és ott érintett meg, ahol a legsebezhetőbb voltam: mi tegyek akkor, ha egy nő vággyal közelít felém? Meggyőződésem volt, hogy ez valami fergeteges és lehengerlő valami, egyszerűen lehetetlen kihagyni. Nem tudtam hitben ellenállni.

Már amikor először találkoztunk, tudtam, hogy ez egy kerülőút a számomra, egy újabb a régiek mellé, amiből végül Isten kihoz. A szállodai szobában, ahol találkoztunk, aztán véget is ért a kitérő. Sokkal hamarabb, mint vártam – és őszintén szólva nem bánom. Gabi nagyon szívélyes volt, őszinte és odaadó. De kiderült, hogy ahol valami lehengerlő kalandot vártam, aminek be kell teljesednie, ott ugyanaz van, mint amit már ezerszer átéltem. Lényegében pont, mint a moldáv lánynál.

Talán megoldás lenne egy valódi, kölcsönös vonzalmon alapuló és tartalmas kapcsolat a megfelelő nővel? Biztosan, bizonyos szempontból. Vannak ilyen nők, és gondolom, én is tudnék lenni a megfelelő férfi. De nem arra visz az utam. Az én elhivatásom a gyakorlati cölibátus. Erre van személyes elhívásom, éveken át készített fel rá az Úr, és így összhangban tudok élni a lelkiismeretemmel és az Egyházzal, amely sosem vetett el. Úgy érzem, magas hegyre visz ez az út, és én oda fel akarok jutni.

Dolgoztam és dolgozom azon, hogy természetes, orvosi módszerekkel és józan tanácsokat követve éljek tiszta, tisztuló életet. Egészséges táplálkozás, kellő pihenés, elég testmozgás. És erre épül rá az ima és a szentségi élet. Az az igazság, hogy messze még az a hegycsúcs, de ha halálom napján csak úton is leszek felé: már megérte.

Még ha néha ki is kell engedjem kicsit a gőzt. Visszatérve a helyes útra, tudom: Istennél BELEFÉR.

,-)

Zoli

Több is belefér 1.

Minden vélemény számít!

TÖBB IS BELEFÉR. Így tudnám összefoglalni életem úgy két és féléves periódusát, amikor önmagamban barangolva Isten feltárta azt, milyen is vagyok, milyenek az én férfiösztöneim, és felkészített életem egyik legszebb, legfontosabb és emberileg számomra teljesen lehetetlen feladatára.

2012 karácsonyán egy kis, osztrák faluban helyettesítettem, amikor mindaz, amit a modern pszichiátria pszichózisnak nevez, eluralkodott rajtam. Ennek az állapotnak sokféle fajtája van, nálam azzal jelentkezett, hogy nagyon közel éreztem magamhoz Isten jelenlétét, többször felfedeztem, hogy szinte átragyog rajtam, mint egy fénysugárba állított gyémánton a fény, és elkezd felkészíteni a rám váró jövőre. Intenzív belső képeket kaptam pl. erdei sétáim során, melyek mély nyomot hagytak bennem. Ezek közül később több teljesen hamisnak bizonyult, így le kellett vonnom a következtetést, amit a Szentlélek vezetése (írta Eberhard Mühlan, Marana Tha adta ki) c. könyvből igazából már tudtam: 1. semmilyen intenzív belső élmény, sugallat, látomás nem ok arra, hogy azonnal cselekedni kezdjek. 2. Az idő sok esetben eldönti, amit az ember a pszichéjén belül tapasztal, igaz, megbízható – e, esetleg képzelgés, fantázia, vagy elsuttogott hazugság. 3. Válogassam meg, amíg nem vagyok biztos magamban, hogy kinek és miért mesélem el. 4. Végül: józanság, megítélés – és bátorság. Mert néha minden óvatosság mellett sincs más út az igazság megismerésére, mint követni az impulzív belső késztetést. S ha csalódik az ember, padlót fog, és kiderül: tényleg pszichotikus volt, és nem sugalmazott – nos, attól is bölcsebbé válhat. Van felállás a romok közül. Nem mindig könnyű, elég szégyenteljes is lehet, de az Élet egyetlen bukásnál sem áll meg. Végül is sikerre vagyunk hivatva.

Ezekkel az erős belső élményekkel együtt tört elő ösztöneim mélyéről a kéjfüggés. Rengeteget maszturbáltam, közben olyan tanyára képzelve magamat, ahol MINDENKI, férfiak és nők, folyamatosan azt csinálják. A favágó tuskón, az udvar közepén, a tanyasi ház minden helyiségében, és egyáltalán valahova mindig be lehet szállni, mert valaki biztos éppen kívánja.

Közben láttam egy karácsonyra készülődő beszélgetést a tévében, ahol egy pap beszélgetett Jézusról egy csinos nővel – nagyon udvarias, számomra erőtlen és unalmas módon. Rettentő hervasztó volt. Valamivel később felmerült bennem, hogy az egyik lehetőség a bennünk és Krisztusban szunnyadó élet szabadon engedésére, ha vállaljuk, hogy szembe nézünk saját árnyékunkkal. Nem egyedül, Istennel, de bátran, elmenni az alagút végéig. Ha nincs is kijárat ebben az alagútban végül, de Istennel mentünk: nos lesz, aki segít minket visszafelé, miközben mi csalódottan, összetörve, de remélhetően bölcsebben és belsőleg szabadabban keressük a hazafelé vezető utat.

De térjünk vissza a történet fő szálához: hazafelé a vonaton két dolgot vettem észre. Először is, egy különös új lélek, vagy lelkület csatlakozott hozzám, egy érzéki, kéjsóvár és vad lélek, akit elneveztem magamban Farkasnak. Farkasról keveset tudok, biztos, hogy nem volt keresztény, pogány volt és kegyetlen: de tisztelte Jézust. Hallgatott rá, később elmondom, ezt pl. miből vettem észre. A másik az, hogy végtelenül kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Egyrészt saját testi természetemnek, mert pl. még a hazaúton sem tudtam megállni, hogy ne menjek be a piszkos, hideg és szürke wc- be, és ne elégítsem ki magam, másrészt: Istennek. Persze az idetartozik, hogy minden önkielégítés után, az első, akit megkerestem gondolatban, az Ő volt. Hová is mehettem volna máshová? Ki segíthetett volna rajtam, ki adhatott volna gerincet az ezredik elbukás után is, amikor századjára is annyit ér az én személyes akaratom, a „nem” mint egy kiszáradt tojáshéj, amely bárki lába alatt összeroppan. Isten SOHA nem volt rest AZONNAL segíteni, vigasztalni és erősíteni. Pedig elvben őt bántottam meg a bűneimmel. És mégis. Ettől függetlenül tetteim következményei valamennyire szinte mindig velem maradtak intő, de szelíd jelként: nyomott kedély, vagy fájó szúrás, enyhe görcs, feszültség zsigeri tájon. Gondolom, nyomai annak, mikor valaki nem osztozik a saját szexuális energiáján, hanem maga éli fel azt. Egyszer majdnem fizikailag rosszul lettem: szédültem és támolyogtam, és az előttem lévő fakereszt tartott meg, amit valójában nekem kellett volna vinnem. Egy élő rózsafűzér imádságon történt ez, amikor a Szatmárnémeti férfiközösség tagjai közül valaki minden állomás között a vállára vett egy erre a célra szolgáló keresztet. Amikor rajtam volt a sor, és végre letehettem magam elé, éreztem, hogy meg kell támaszkodnom rajta, vagy elesem. Őszintén szólva, ezek az élmények nem nagyon támogatják az ember önértékelését. Pedig soha nem kerestem a kéjt, akkor engedtem a kísértésnek, amikor már végképp nem bírtam ellenállni. Viszont – függő voltam.

Akkor, 2012 végén, karácsony után, hazafelé a vonaton is úgy éreztem magam, mint aki bokáig egy mocsárban jár, és nincsen kivezető út a számára, a láp lassan lehúzza. Két kar tartott akkor lelkileg, de mikor kértem a tulajdonosukat, hogy húzzon ki ebből a bódító illatú mocsárból, a válasz az volt: „Nem. Még nem.” Lelkileg ott lógtam a karján, képtelenül az emelkedésre, megmentve a süllyedéstől. Amikor ennek az élménye átjárt, és megértettem, hogy én magamért egyáltalán semmit sem tehetek, most minden Istentől függ – nos, a mocsár képe eltűnt a tudatomból, fellélegezhettem, és egyelőre békében hazautazhattam.

2013 – ban új helyre kerültem dolgozni, és lassan megváltozott a habitusom. Kisugárzásom lett, fellépésem, aminek okának a gyakorolt karatét tudtam be: bátrabb lettem, nem ijedtem meg a kínálkozó konfliktusoktól, illetve csajozó könyvek hatására elkezdtem flörtölni nőkkel. Elszabadult ösztöneim természetesen prédát kívántak, de ezt tényleg nem bírtam volna felvállalni. Mindig a flört szintjén maradtam, mert szexuális kalandokért szíveket törni, vagy kockáztatni, hogy az enyémet törik össze: nem, én nem vagyok ilyen erős. És érzéketlen sem. Tehát maradt a pornó, mint a kaland terepe.

Két személy tűnik így utólag fontosnak az akkori időszakból: Michelle és Traude. Ugyanott dolgoztak, egy kifőzdében, ahová ebédért jártam új munkahelyemről. Michelle egy csinos, tüzes fiatal lány volt (mindig összeégette magát a sütővel, és egy – két ragtapasz állandóan díszitette a kezét), míg Traude egy szőke, nyugodtabb, és érettebb csinos nő. Képzeletben Michelle lett a szeretőm, és Traude a feleségem. Sokszor megfordultam ott, és belül egy történet formálódott hármunkról, ahogyan magamban manőverezek köztük. Az volt a benyomásom, hogy szexualitásom lassú evolúción megy végig, a teljes széteséstől (a paráznák farmja) a poligám és hűtlen férjen át… nos, még nem ismertem a jövőt. 2014 Húsvétja óta nem jártam abban a kifőzdében, addigra a bennem élő (tehát nem az időnként hozzám csapodó) farkas természet kezdett jóllakni, és csendesedni. Én ebben látom a kegyelem munkáját: pusztán flört és képzelet által fokozatosan a helytelen belső késztetések fölé nőni. Ott kell, hogy legyen ebben Isten keze! Másképp hogy működne, és fejtene ki hatást még évekkel később is? Vad szexuális kalandok helyett képzeletjáték. Igaz, közben azért pornóztam én keményen. Annak is lehet ehhez némi köze.

Farkasról csak annyit, hogy egyszer egy szentmisén elnyomta a papból sugárzó szentségi erőt, és ezt ő is észrevette. Az első sorban ültem, és láttam, hogy a figyelmem, és az a jelenlét, amit sugárzok felé, mennyire zavarja. Kicsit ijedten összehúztam magam és belül rászóltam Farkasra, ő is tegyen így. Valójában nem játék, és nem vicces, amit csinál. A mise folytatódott, a zavaró jelenlét megszűnt. Nem tudom, miért csapódott mellém Farkas, alig párszor éreztem a jelenlétét, nem próbált rávenni soha semmi helytelenre, egyszer kezdte zavarni a Szentmisét, egyszer életem első karateversenyén töltött be, egyszer karizmatikus közösségben járt körbe az imádkozó testvérek közt, de ott sem prédára lesett, valójában egy lány hangját erősítette és önbizalmának kisugárzása mögé állt – és kész. Azt az érzést hagyta hátra, hogy vannak a túlvilágon is olyanok, akik félik Istent, de mivel részben pogány indulatoknak adják át magukat, nem élhetnek a közelében. Mindazonáltal Isten használja őket, hiszen valamennyire az övéi, amiért minden bizonnyal megvan a jutalmuk. Az az igazság, hogy iszonyúan pici hozzáférésem van odaátra, és az is a saját érzés, fantázia és gondolati világomon át jön. Nem tudok többet, jobbat adni. Talán sokkal többen Istenéi, mint hisszük. Akárcsak itt a Földön. Rengetegszer tapasztalom, hogy ha korlátozottabb mértékben is, de Isten működik a vallástól (de nem az emberségességtől) nagyon távol álló emberek életében is. Mert sok szempontból teszik az Ő akaratát.

Nyugi, fiam! Kimentelek, ha eljön az ideje.

Minden vélemény számít!

Emlékszem, egyszer egy régi bűnöm nagyon elkapott. Kielégítettem a kívánságot, de a szenvedély még bennem parázslott. Gyötört a vágy, de belső erőim elfogytak a kielégítésük iránt. Éreztem, hogy sóvárgás kínja egyre beljebb húz. Ekkor, a pokol tornácán lenyúlt Isten keze hozzám, és megtartott. Megkönnyebbültem, majd pár perc múlva kicsit türelmetlenül kérdeztem: „Istenem, miért nem húzol már ki, még gyötrődöm.” A válasz is megjelent a fejemben: „Feloldlak, amikor jónak látom. Jó neked ha átéled, hogy tőlem függsz, és nem a saját akaratodtól. Ezt a bajt amúgy is te kavartad, emésztődj csak benne kicsit!” Mit tehettem? Elernyedtem belül; tűrtem a kínt, és örültem a reménynek. Aztán hűvös áram csítitott el belül: megmentett az Isten.

:-D

;-)

Zoli

Isten bennünk van? (Krisna tudatú megközelítés)

Minden vélemény számít!

„Isten országa bennetek van és körülöttetek, nem kőből és fából épült házakban. Hasítsd szét a fát és én ott leszek, emeld fel a követ és megtalálsz. Ezek az élő Jézus titkos szavai. Aki megfejti e szavak értelmét, az nem ízlelé meg a halált.” (Nag – Hammadi tekercs, Tamás evangéliuma)

Ezt a leletet a Vatikán apokrif iratnak minősítette, de ha összevetjük az indiai kultúrával, vaisnava (Krisna-tudat) hittel, az megmagyarázza a leírtak igazságát. Isten minden ember szívében (és minden atomban) jelen van, az egyéni lélek mellett Felsőlélek (paramatma) formájában. Ahogyan a napfény is visszatükröződik millió ékkövön, úgy Isten is jelen van a legparányibb atomban is. A Felsőlélek mint egy “kamera” rögzíti az egyéni lélek tetteit (karma) és szándékait. A karma, a hatás és visszhatás törvényszerűsége az emberi cselekedetek területén, amely áttekinthetetlenül szövevényes. Minden tett egy ugyanolyan súlyú, és azonos irányú következményt von maga után. Ha valakivel jót teszünk, akkor a jövőben (akár későbbi életeink valamelyikében) ugyanolyan jó fog történni velünk. Ha viszont valakinek ártunk, akkor később nekünk is pontosan ugyanolyan ártalmat kell elszenvednünk. (“Amely mértékkel ti mértek, azzal mérnek majd nektek is” [Márk 4:24]) Így a saját múltbéli cselekedeteink alakítják ki a jelenlegi sorsunkat, és a jelenlegi tetteink határozzák meg a jövőnket. A tettek jó és rossz minősítését a szentírások törvényei határozzák meg. Isten mindenki szívében jelenlévő formája, a Felsőlélek biztosítja, hogy előbb vagy utóbb (akár sok-sok élet után) mindenki megkapja saját cselekedetei visszhatását.

Kyky

Keresztény vagy? Tessék örülni! ;-) (Vendégcikk a Talitáról)

3 hozzászólás

Keresztény vagy? Örülj!

2015. április 08. szerda, 06:01 | Írta: Ferenc pápa

Vannak keresztények, akiknek látszólag nagyböjti stílusuk van, húsvét nélkül. Pedig az Ószövetség könyvei felmutatták az üdvösség örömét, mely túláradó lesz a messiási időkben. Az evangélium is, melyben dicsőségesen ragyog Krisztus keresztje, nyomatékosan meghív az örömre.

Izajás próféta a várt Messiáshoz fordul, és ujjongva köszönti: „Nagy ujjongással töltöd el őket, kitörő örömet adsz nekik” (9,2). És bátorítja Sion lakóit, hogy énekelve fogadják őt: „Ujjongjatok és hallassátok örömötök szavát” (12,6). A próféta arra szólítja azt, aki már látta feltűnni a láthatáron a Messiást, hogy legyen hírvivő a többiek számára: „Menj föl egy magas hegyre, te, aki jó hírt viszel Sionnak; emeld föl erősen hangodat, te, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek!” (40,9). Az egész teremtés részesedik az üdvösség eme örömében: „Zengjetek dicséretet, egek, és ujjongj, te föld! Hegyek, daloljatok örömötökben! Mert az Úr megvigasztalja népét, és megkönyörül szegényein” (49,13).

Zakariás az Úr napját látva felszólít, hogy kiáltsák ki a királyt, aki alázatosan és szamárháton jön: „Ujjongj, Sion leánya! Zengj éneket, Jeruzsálem leánya! Nézd, közeleg királyod: igaz és győzelmes” (9,9).

Szofoniás próféta felhívása a legmegragadóbb talán, aki úgy mutatja be Istent, mint az ünnep és öröm ragyogó középpontját, aki közölni akarja népével ezt az üdvhozó kiáltást. Élettel tölt el, ha újraolvasom: „Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító! Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével, örül majd neked ujjongó örömmel” (3,17).

Sirák fia könyvében ez az öröm a mindennapi élet apróságai között él, mint válasz Istenünk és Atyánk szerető meghívására: „Fiam, ha van miből, ne sajnáld magadtól. (…) Ne vond meg magadtól a ma boldogságát” (Sir 14,11.14). Mekkora atyai gyöngédség rejtőzik e szavak mögött!

Az evangélium, melyben dicsőségesen ragyog Krisztus keresztje, nyomatékosan meghív az örömre.

Legyen elég csak néhány példa:
Az angyal így köszönti Máriát: „Örvendj!” (Lk 1,28).
Mária Erzsébetnél tett látogatásakor János repes az örömtől anyja méhében (vö. Lk 1,41).
Énekében Mária azt kiáltja: „Szívem ujjong megváltó Istenemben” (Lk 1,47).
Amikor Jézus megkezdi szolgálatát, János felkiált: „Az örömöm most teljes lett” (Jn 3,29).
Maga Jézus „kitörő örömmel dicsőítette az Istent a Szentlélekben” (Lk 10,21).
Üzenete az öröm forrása: „Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és teljes legyen az örömötök” (Jn 15,11). A mi keresztény örömünk az ő túláradó szívének forrásából fakad.
A tanítványoknak ezt ígéri: „Szomorkodtok, de szomorúságotok örömre változik” (Jn 16,20). Majd hozzáteszi: „Viszontlátlak benneteket, s akkor majd örül a szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki” (Jn 16,22).
Amikor meglátták a Feltámadottat, „öröm töltötte el” (Jn 20,20) a tanítványokat.
Az Apostolok Cselekedeteiben azt olvassuk, hogy az első közösségben „örömmel vették magukhoz az ételt” (2,46).
Amerre a tanítványok jártak, „nagy volt az öröm” (8,8), az üldözések közepette pedig „eltöltötte őket az öröm” (13,52).
Egy éppen megkeresztelt eunuch „boldogan folytatta útját” (8,39), és a börtönőr „örült egész háza népével, hogy az Isten híve lett” (16,34).

Miért ne lépnénk be mi is az örömnek ebbe a folyamába?

Vannak keresztények, akiknek látszólag nagyböjti stílusuk van, húsvét nélkül. Azonban elismerem, hogy nem azonos módon éljük meg az örömöt az élet minden szakaszában és olykor felettébb kemény viszonyai között. Az öröm alkalmazkodik és változik, de kicsiny világítóablakként mindig megmarad, mely abból a személyes bizonyosságból születik, hogy végtelenül, mindent meghaladó módon szeretve vagyunk.
Részlet Ferenc pápa Evangelii gaudium – Az evangélium öröme – kezdetű enciklikájábó

Két kedves zene az örömhöz:

ISTEN SZERET!

;-)

Zoli

A Remény Jelenése

23 hozzászólás

Helyszín: Szatmárnémeti, Férfi Lélekerősító Hétvége. Kerestem a barátomat, Adriánt. Éppen gyónt, egész addigi életére vonatkozóan, Életgyónást végzett. Takarították az Úrral az Élet Vizének kútját, hogy felfakadjon és bőséggel fakadjon fel. Nos, én közben találtam valamit. Ezt:

Természetesen a villanyt én kapcsoltam fel később. Automatice nem volt ilyen jelenés-szerű.

Animus és Anima.

A felfelé néző, aktív, ható, férfias erő, és a lefelé néző, passzív, befogadó, nőies. Animus felül kék (férfias) alatta rózsaszín (nőies). Dominánsan férfias, szubdominánsan (rejtetten) nőies. Anima felül rózsaszín, alatta kék. Dominánsan nőies, szubdominánsan férfias.

Együtt: Egység és Egyensúly.

Hol találkoztam még hasonló szimbólummal?

Itt.

Jelent valamit? Talán. Nekem erőt és reményt ad. Kívánom, adjon másnak is. A Magány Századában.

;-)

Zoli

Mindenütt jó, de legjobb: az Otthon! (Férfitalálkozó Erdély közelében)

Minden vélemény számít!

A XXI. -ik század: A Magány Kora. Széthulló családok, tönkrement kapcsolatok, ezerarcú, éppen ezért láthatatlan ellenség, mely emberi kapcsolatainkat rombolja. Lövészárkot húz férfi és nő, szülő és gyermeke, ember és ember közé. Milyen jó annak, aki, ha természetes módon már nem lehet családja, talál olyanokat, akik közt igazán otthon érezheti magát. Nekem a Szatmárnémeti – beli Szent József férfiközösség egyre inkább ilyen. Már építjük hazai megfelelőjét.

A Koczinger Tibor és barátai által alapított közösség március végén lelki napokat tartott az otthonukban, és várta a szövetséges közösségek tagjait. Az idei már a sokadik rendezvény volt, ilyenkor már csak azok jönnek el, akik komolyan gondolják. Az érdeklődő turizmus ideje eddigre lejárt.

Körülbelül harminc férfi gyűlt össze a fenti teremben a Szent János apostol plébániáján. Szombat délelőtt, első nap. A program rögtön a központi témával kezdődik. Személyes gondok, és erőforrásink hozzájuk. Két hatalmas papíron gyűlik az információ. Örömmel tölt el, hogy a zölddel írott gondok lapja, se címet nem kap, se utol nem éri a piros, „ERŐ” feliratú lap szó mennyiségét.

És bebizonyosodik: nehéz a férfiembernek, hogy ne tevékenységén keresztül szemlélje önmagát. Már egy óra elment a találkozó idejéből, és bár hangosan ki lett nyilvánítva a szándék, hogy magunkról meséljünk, élményeinkről, gondjainkról, hogy mi hogyan éljük meg a világot, életünket éppen ott, ahol tartunk, egyre a tervek, munkák, eredmények vagy azok hiánya van terítéken. Akad, aki kiselőadást tart a magyarság jövőjéről, én ezt a szónoklatot bírom legkevésbé, ki is megyek a WC ürügyén. Mire visszaérek, már egy rutinosabb református lelkész viszi a szót, és ő mer megnyílni, és meri mesélni életét, önmagát. „Amikor eljön az ideje, engedd fiadat a helyedre!” figyelmeztet, elmesélve egy közeli élményét valakiről, akit hiába adott bele mindent, édesapja nem jutalmazta elismeréssel, és nem bátorította szabad, önálló szárnyalását. Ma az apa kénytelen lassan felszámolni a gazdaságot, mert nincs, aki továbbvigye, a fia pedig lelki segítségre szorul. Mivel nem növekedhetett, hát összeomlott. Ki járt mindezzel jól? Úgy tűnik, senki.

Ő András, gyök alatt dével. Már a megjelenése is sugallta: nem kell feladni valamit azért, mert elsőre nem sikerült jól. Kis ötletesség, és minden a helyére kerül. Pl. egy névkitűző tartalma.

Ő András, „gyök alatt dével”. Már a megjelenése is sugallta: nem kell feladni valamit azért, mert elsőre nem sikerül jól. Kis ötletesség, és minden a helyére kerül. Pl. egy névkitűző tartalma. A háttérben, aki ötletelt.

Amikor az Erő témáját vesszük elő, olyan történetek sora következik, hogy csak bámulok. Az apa, aki a világháború során otthon maradt, noha szinte mindenki elmenekült. Pedig kaptak „áldást” eleget. Ellenség katonái, foszforos bombázás, csatározások. Mikor kérdezték a gyerekei, miért maradt, mindig azt válaszolta: „Mert ti üzentetek a jövőből.”

Az apa, aki meghalt a becsületért. Szó szerint. A tisztje látatlanba, pusztán bizalomból hazaengedte, mert hitt benne, hogy betartja a szavát és visszamegy frontszolgálatra. S bár sokan mondták neki: „Maradj itthon, soha senki nem kéri ezt rajtad számon!”, ő visszament. Megígérte a tisztjének. A Don kanyarnál aztán meghalt. A nagypapa korú fia még ma is büszke rá, holott hat éves volt, mikor ez történt. Az arcára sem emlékszik talán, de a hősiességére igen. Minden bizonnyal az édesanyja sem úgy értékelte a helyzetet, hogy a hülye férje, aki ha hazuggá lett volna, még most is velük lenne. Inkább: a férfi, aki jót állt a szaváért.

Őszinték vagyunk, bizony kiderül (újfent), hogy kihívás lehet az időskori szexualitás megélése is. Attól, hogy valaki idős, még eléggé férfi. Ebben is.

Kihívás az elerőtlenedés megélése. Nagy tanítónk a természet, hisz mindnyájan megöregszünk. Ám a kihívás sokszor a teljesítéséhez szükséges erőt is magában hordozza. Megijednünk nem kell.

Délután Keresztút. Végig elmélkedjük Jézus halála előtti utolsó óráit. Laci, aki a kezdetektől őrangyalunk, teszi lehetővé, hogy részt vehessünk rajta. Az időeltolódás miatt a megérkezéstől fogva csúszik és szakadozik a közreműködésünk: állandó gond beazonosítani, hol helyezkedünk el az időben. Vendéglátóink egy órával előbbre vannak, mint mi. Már első este Laci ment meg minket, és visz el a város közepéből a szállásra, majd az ő figyelmének köszönhetően érünk oda a Keresztútra, de a legnagyobb szolgálatot a végén teszi nekünk. Mivel ötven perccel lekéssük a hazavivő vonatot, ezért hirtelen kitalálja, hogy elvisz minket Debrecenig. Emiatt tudtuk minden más tervünket megvalósítani később, ami még várt ránk Pesten.

Úgy éreztem magam, mint egy alkoholista. Pornófüggés: rulez!

Érzem, a Keresztúton Isten mondani akar valamit nekem, életemre, terveimre vonatkozóan. Ezért örülök annak, hogy eljutunk rá. Helyi különlegesség, hogy egy parkban, kihangosítással járjuk végig a stációkat, és mindenki láthatja ahogy megéljük a hitünk. Élet van az öreg fában. Eljön a 13. állomás: Jézus holtteste édesanyja ölében. Valamiért azt hittem, itt hal meg, de nem. Vállamra kerül a kereszt, érzem súlyát magamon. Aztán különös élmény veszi a kezdetét: szédülés kezd környékezni, lépés közben meg – megrogy a lábam. Ismerem, már találkoztam vele párszor. Aki sokat maszturbál, az élheti át. Keményebb fizikai terheléskor a mozgató izmok idegei izomremegést produkálnak. Állok a kereszttel a 14. stáció előtt, és nem tudom eldönteni a kereszt tart engem,

Adrián

vagy én a keresztet? „Uram, ne hagyj megszégyenülni, add, hogy ne essek össze!” – fohászkodom. Közben mindennél erősebben belém ég a következő néhány szó: „Velem törődj, Zoli! Ha velem minden rendben van, a terveid, álmaid, vágyaid nyugodtan ide bízhatod. Ezek másodrangú kérdések. Mivel van feleséged előttem, noha elváltál, ezért tisztaságot várok tőled. EZ az én akaratom a számodra.” Végül elmúlik a végtagjaim remegése, elmúlik a szédülés. Tapintatos az Isten. Más veszi át a keresztet.

Tibor, az alapító, kérdezte délelőtt: ki a mi pajzshordozónk? A római katonák falanxában mindegyik katona a mellette harcolót védte a pajzsával. Mi kikre számíthatunk? Az esti szentségimádáskor (az egyik legbensőségesebb találkozási lehetőség Jézussal, mióta visszament a Mennybe. Az átváltoztatott ostya előtt ülünk, és közösen imádkozunk, éneklünk, és elmondjuk a Jelenlétben kéréseink, gondolataink.) lassan egy kép alakul ki bennem: csendes nyár este, békésen hömpölygő folyóval. A folyón mi vagyunk rajta, a közösség tagjai, egy tutajon. Evezünk, de én nem bírom. Leheveredem a tutaj gerendáira, s bár mindenki látja és tudja mit teszek, szó nélkül bevállalják az evezés rám eső részét. Ők az én „Pajzshordozóm”. Remélem, alkalmas leszek rá, hogy én is hordozzam a pajzsot, mely őket védi.

Adriánnal, szombathelyi társammal beszélgetünk, immár hazafelé. Ilyen összetartó, bensőséges csapatot, később csapathálózatot szeretnénk otthon is. Szerencsések vagyunk, hogy itt a jó minta előttünk.

;-)

Zoli