Kiállás. Kiállások. Emberek elé, szelíden és derűsen. Megértően. Bátran. Évek óta teszem, immár társsal, van, hogy társakkal. Mindig az utcán, a járókelőket megszólítva. Ezúttal Isten szeretetéről.
Kőtörés volt az eleje. Minden ember energiabefektetés. Köszönni, a véleményét kérdezni. Egyetért azzal, amit a zászlónkra (molinónkra) kiírtunk? Tényleg úgy van? Másképp tapasztalta? De nem mindenki köszön vissza és nem mindenki válaszol. Ezúttal az első másfél órában sokszor látszott, hogy megérintjük az embereket, de magukban tartják a választ. Provokál a szeretet. De miért?
Mert az Egyház oly sokszor tűnik egy pusztán hatalmi és érdekvédelmi szervezetnek? Mert látszólag a hívek nem tesznek mást, mint hetente összegyűlnek a templomaikban, bonyolult és érthetetlen szertartást végeznek, aztán hazamennek? Élni tovább, az átlagtól látszólag cseppet sem erkölcsösebb, és főleg cseppet sem szeretet teljesebb, cseppet sem boldogabb életüket? Vagyis tulajdonképpen nincs mit átadniuk? Látszólag nincsen semmi vonzó és értékes plusz az életükben? Nos, nem derült ki, a megmozduló érzések bennmaradtak az emberekben.
Kifáradva nem lehet szívből mosolyogni. Mosoly és derű nélkül nem lehet hitelesen beszélni egy szerető Istenről. Így mikor egy néni megállt előttünk, és azt mondta: „Fiúk! Tessék mosolyogni! Az a szmájli nem teszi meg helyettetek!” – igazat kellett adjunk. Félre is álltunk imádkozni. És a helyzet megváltozott.
Több hívő jött pl. és beszélgethettünk velük a felekezetekről. A kölcsönös tiszteletről és egymás megbecsüléséről. Aztán akadt, aki meghallgatta, miért nem tapasztalhatta meg még Isten szeretetét. Hiszen Isten szellemi létező. Találkozni vele szellemünkben lehet. (Vagy lelkünkben.) Vagyis az elmélyült ima gyakorlásával, különösen a dicsőítés emel fel; vagy a tartalmas csend, amit az Ő jelenléte jár át. Illetve a tanításának fokozatos megvalósítása visz hozzá közel. A Szentírás, és különösen a négy evangélium olvasása, tanulása, fokozatos gyakorlattá tétele.
Aztán találkoztunk Sanyival, aki nemcsak meghallgatott, de azt mondta, több is érdekelné. Elhívtuk férfiközösségbe. Ugyan az ilyen elhatározások nem szoktak sokáig tartani, de… ne döntsük el előre, mi lesz még ebből!
Beszélgettünk álmokról. Egy férfi rendszeresen álmodik meghalt barátnőjével. Újraéli a régi emlékeket álmában, együtt vannak. Nem érti – jó ez? Az ördög játszik vele? Nem elengednie kéne már a lányt? Abban maradtunk, ha az álmai segítik, hogy a hétköznapi életét (és vannak gondjai: pénztelenség, munkanélküliség, kevés tüzelő, magány) akkor nincsen vele különösebb dolga. Köszönje meg Istennek, és merítsen erőt belőlük!
És voltak, akikért imádkozhattunk. Betegségből gyógyulásért, vigasztalásért – kell az imádságos segítés.
Végül egy csinos fiatalasszony is odaperdült, a fázó férfiaknak (nekünk) hozott egy – egy kakaóscsigát. (Ó, azok a gondoskodó Nők! Mmmm…) Még kétszer visszajött: vajon Isten szeretete vonzotta vissza, vagy valamelyik férfi mosolya? Már nem fogjuk megtudni.
;-)
Zoli
