Igen változatos módon viszonyulunk a meghaltakhoz. Van aki beszél velük. Van aki, naponta gyakran gondol rájuk és üzenő jeleknek véli a történéseket. Van aki pedig úgy gondolja, hogy meghalás után semmi sincsen. Gyakran hallani el kell engedni a meghaltat. Szokták mondani: ” Élők az élőkkel, holtak a holtakkal.” Idővel belenyugszik az itt maradó. Fokozatosan megszokja azt a helyzetet, hogy a hozzá tartozója odaát van. Igen változó a gyászmunka időtartama. Egyik ismerősöm azt mondta: „Ahány együtt töltött év volt a közeli hozzátartozóval, annyi hónap a fájdalom gyógyulása.” Lényeg, hogy lelki egyensúlyba kerüljön a gyászoló, amennyire csak lehet. Segítsünk ebben tőlünk telhetően önmagunknak is és a többieknek is. Bármikor kerülhetünk ilyen helyzetbe. Nagy megértő türelmet igényel. Siettetni nem lehet. Igen változó időtartamú a gyászmunka. Lehet hónapok, vagy akár 5 év is, míg gyógyul a seb. Egyéni érzékenységtől függ. Az érzékenység pedig szintén értékelhető pozitívumként és teherként is. Észre venni az apróbb rezdüléseket is, ez bizony kifinomult lélekre vall. Akár egy érzékeny műszer. Mint egy óra. Fájdalom esetén pedig a hiperszenzibilis egyén mélyen érez, sír, gyötrődik. Természetesen jó, hogy a szép pillanatokra is érzékeny a reakciója. :) Kata
Címke: gyász
A pusztában
A forró betonfalak közt csendesen vibrált a levegő. Közeledett éjfél, senki sem járt a város szélén, a gördeszkásoknak készített pályán. Csak egy fiatalember üldögélt pólóban és rövidnadrágban az egyik fal tövében.
Sört kortyolgatott, és magában beszélt, beszédét heves mimikával kísérve.
– Tudod milyen, amikor már századszor nézed ugyanazt? Mindig új arcok vannak, de ugyanaz és ugyanúgy működik – pillanatra elhallgatott. Jelentőségteljesen bólintott: – Márpedig fizetni nem fogok érte. És kérlek, a bűntudattal, ne gyere nekem! Régen abbahagytam volna, de igenis kell a kéj. KELL. Nem megy nélküle.
Kortyolt a söréből.
– Tudom, hogy tudod, de elmondom: már fáj végig nézni, hogy semmi kötődés nincs köztük. Nagyon kevés filmben van gyengédség. Nagyon kevés filmben hiszem el, hogy a nőnek is jó. Vagyis hazugságot nézek. De vagy ez a szappanbuborékszerű illúzió, amely végül mindig szétpukkan, vagy a komor sötét. A teljes egyedüllét.
Megint maga elé nézett.
– Honnan veszed, hogy bírom én ezt? Hány nőnél is próbálkoztam az elmúlt két évben? Volt, akivel jól indult a beszélgetés, aztán mikor felhívtam, kiderült, van valakije; volt, akit a munkám miatt kerestem meg, és az előzetes információim miatt reménnyel mentem hozzá, hogy több is lesz, mint munkakapcsolat. De már túlhaladottak voltak az információim. Az a pénztároslány szimplán kinevetett, amikor randevút kértem tőle, az ismerkedőoldalon pedig több mint ötven megkeresésre, két elutasítás jött csak válaszul. Hogy próbálnák ki a nők is, milyen mindig kezdeményezni! Még kurvával is próbálkoztam. Azt hittem, kialakul köztünk valami gyengédség… naiv voltam. Már mindenre sóvárogva tekintek, ami női: egy csobogó kis folyóra, a növényekre, egy mosolyra a plakáton, az eladónő illatára. Két hete a buszon ültömben elsírtam magam.
– Fáj, érted: FÁJ! Mintha forró olajjal öntöznék a bőröm, a zsigereimben pedig maró lúg folyna. Hogy fájhat a magány fizikailag? Sohasem hallottam ilyenről!
Tehetetlenül bámulta a sötétet, a deszkások kihalt paradicsomát. „Pont olyan, mint a lelkem: üres és sivár.”
Megrázta magát. Tudta, változtatnia kell, nem számíthat megoldásra kívülről. Segítség előbb-utóbb mindig jön. De a remény lángját neki kell meggyújtania belül. Kiitta a sörét, és az égboltot kezdte vizsgálni. NEM gondolt a kínjára, csakazértsem. Megkereste az Oriont, a Cassiopeiát, a Kis Medvét. Elkezdte megszámolni a csillagokat. Felidézte a filmeken látott galaxisok alakját. Mindig lenyűgözte a Világegyetem.
„Csak addig tartsak ki a jó érzésben, míg válaszol. Utána minden könnyebb lesz”, gondolta, és lenézett, mert valami mozdult előtte.
Egy fiatal nő állt ott, de szokatlanul öltözve. Fátylak takarták, és alatta egy ékszerekkel díszített bikinit viselt. Hosszú, szőke haján megcsillant a holdfény. Közelebb jött, és a férfi tudta, noha nem látta, hogy ibolyaszínű a szeme, és nem evilágból való. A nő leült mellé és a vállára hajtotta a fejét. Átkarolta a férfi vállát (szinte egyáltalán nem lehetett érezni az érintését) és halkan, csitítón beszélni kezdett.
– Nyugalom, Tomi, nyugalom! Értelme van, hidd el, értelme van! Cssss, cssss, nyugodj meg! Majd kiderül minden és meglátod, értelmet nyer!
Tamás előtt egy szurokfekete, vastag kőzet jelent meg. Látta, hogy erős szagú savval marják. A sav forrott, bugyogott. A kőzet alatt élő vizek voltak, hatalmas tavakká összeállva kilométer hosszan. De még nem lehetett hozzáférni, míg a vastag, kemény kő elválasztotta őt a víztől. A savra nézett, és pontosan azt a fájdalmat érezte, mint amiről pár perce beszélt.
Kinyitotta a szemét. A nyaka fájt, hisz órákon át tartotta előre lógatva a fejét. Szemben épp kelt fel a Nap. Hűvös szellő motozott a deszkás akadályok közt. Tamás felállt. Nagyot szippantott a friss levegőből. Erősnek és szabadnak érezte magát.
– Szóval itt jártál. Tudtam, hogy nem hagysz magamra. Köszönöm.
Azzal elindult az új nap elé nézve, a magány érzelmi pusztájában járva. A tegnapi sör kiürült dobozát messze rúgta.
Úgy esünk át a megözvegyülésen, mint a fertőző betegségeinken
Mivel túlterheltek hazánkban az emberek, a 40-50 évesek közt igen sok a súlyos beteg. Az utcánkban ebben a kis mikrokörnyezetben is megfigyelhetem az ismerőseim és azok rokonai körében, hogy a középkorúak közt igen sok az özvegy. Pedig a középkorú ember még nem öreg. Kérdés, hogy marad- e lelki- és fizikai ereje egy új élet megkezdéséhez? Hiszen egy közeli hozzátartozó elvesztése megrendíti az embert. A gyászmunkához segítség kell. Talpra kell állni. Fel kell zárkózni a többiekhez. Tovább kell lépni a veszteségeken. Akár a szülőnk, akár a párunk hagyott itt. Utána már többé nem leszünk ugyanazok az emberek. Ha sikerül túlélni, feldolgozni, akkor a helyzet kihoz belőlünk olyan erőket, amiket esetleg önmagunkról nem is tudtunk. Szokták mondani: „Ami nem öl meg, az erősebbé tesz.” Megedz. Kénytelen számot vetni az ember. Átgondolni azt, ami volt korábban és hogyan kénytelen változtatni, alkalmazkodni, még ha kényszeredetten is, az új helyzethez. Segítsük egymást amennyire lehet! Mint egy szociális hálót kialakítva, megtartani azt, aki kénytelen épp most átélni ezt a megrendítő helyzetet. Adjunk példát a gyerekeinknek arra, hogyan karoljuk fel azt, akinek szüksége van rá. Sőt a veszteséget átélő is tudatosíthatja önmagában: ahogyan viszonyul a gyászhoz, az ő utódainak ad példát. Nem adhatja fel! Önmagát Össze kell magát szednie! Ha szükséges: segítséget kérni sem szégyen.
:-) Kati
Női Sors
Húsz éves koromig gondtalan volt az életem. A szülök szerettek bennünket, befejeztem a középiskolát, és még munkát is kaptam. Sajnos az öröm nem sokáig tartott, mert édesanyámat megtámadta a gyilkos kór: a rák, és hamar el is távozott az élők sorából. Én nagyon összetörtem, mert egy igazi jó anya és barátnő volt, akivel megoszthattam minden örömömet és bánatomat.
23 évesen férjhez mentem, majd két évre megszülettek az ikrek: egy fiú és egy lány. Az öröm teljes volt mindaddig, míg egy este arra lettem figyelmes, hogy mintha a lánykám színe megváltozott volna, és nem úgy lélegzik, mint ahogy elvárható. Gyorsan felkaptam, és az orvosi rendelőbe futottam vele. Mire odaértünk, addigra egy kicsit helyrejött. A doktornő azonnal a kórházba utalta kivizsgálásra. Később kiderült, hogy a tüdejéről nem tisztult le a hártya, noha egy hónappal hamarabb születtek, de mivel a súlyuk megvolt, nem tették őket inkubátorba. Sajnos így küszködtünk öt éven keresztül. Aztán jött a legnagyobb csapás, amire soha az életben nem gondoltam volna. A nagynéném temetéséről hazatérve azt kellett meghallanom, hogy a fiam a kórházban van, élet és halál közt. Csak éjfélig bírta a szervezete a küszködést, és akkor meghalt. Mindössze négy éves volt. Halálát emberi mulasztás okozta, mert anyósomék tudták, hogy mit evett meg, és mégsem segítettek rajta, mert sajnálták azt a pár dinárt az autóra. Vagy akár kérhettek volna más segítséget is, hiszen a főút mellett laktak, vagy pedig a szomszédtól, annak is volt autója. Később egy orvostól tudtam meg, hogy a gyomrában mérgezett kolbászt találtak és aznap ette meg.
A rendőrség nem tett semmit, még a boncolási eredmény is eltűnt, mire odaértem. Rá egy évre a lánykámat is elvesztettem, mert nem fejlődött vele a tüdeje, és a szervezet nem bírta el a rá nehezedő nyomást. Ezeken mind egyedül kellett körösztül mennem, mert a gyerekeim apja nem segített. Talált magának egy másik nőt, és vele múlatta idejét, miközben én a kínok kínját éltem meg a szívemben. A lánykám halála után hét hónapra visszaköltöztem a családi házba, és elhagytam őt.
Egy év múlva megint férjhez mentem, újból született két gyermekem, ismét fiú és lány. Szerencsére ők egészségesek lettek, és már szép nagyok. A kálváriám úgy két évvel ezelőtt kezdődött megint, amikor a lányommal elolvastuk az üzeneteket, amit a férjem oldalán találtunk, az interneten. Sokkoltak bennünket az ott látottak. Én rögtön megkérdeztem a férjem, hogy ez most micsoda, mi is akar ez egyáltalán lenni, mire ö azt válaszolta, hogy ez semmiség, csak barátság. Sajnos a dolgok csak folytatódtak: este 11 után senki se ülhetett géphez, mert óra pontossággal működött a találkozás. Pár hónap múlva már nem bírtam ezeket, és kifakadtam, hogy legyenek szívesek, és ezt fejezzék be, mire a válasz egy pofon volt. Ez akkor lehűtött annyira, hogy el akartam hagyni, de a lányom kérlelt, hogy ne tegyem, inkább segít, hogy szétszedjük őket. Nemsokára sikerült is megtudni a jelszavát, és olyan szép üzenetet írtam a férjem nevében, hogy egyből letiltotta. Sajnos emiatt maradt egy kis szakadék köztünk, ami meg van még a mai nap is. A hölgyet is nemegyszer figyelmeztettem, és tudván tudta, hogy mi zajlik a házasságunkban. Ennek ellenére nem volt hajlandó, és csak tovább írogatott neki. Később kiderült, hogy ha igent mondott volna a férjemnek a nő, akkor már rég nem lettünk volna együtt.
Ma némileg elhidegülve, de együtt élek a második férjemmel, két gyermekem apjával.
Megterhelt Nő
Férfi a társadalom peremén
Gócza Tamás nehezen kezdi történetét. Kicsit pityókás, ez érződik rajta. A múltat kezdi felidézni, amikor még együtt volt a párjával, várták a fiúkat, a babakocsit nézték a közeli nagyvárosban, a szekrények pelenkával voltak tele, ő pedig dolgozott.
Aztán… 20 év után Éva, a párja súlyos beteg lett, tüdőrák támadta meg. Iszonyú sok pénzt elvitt a gyógyszerek ára, gyakorlatilag egész addigi életük ráment. A lakás bérletét nem tudták fizetni, és végül az önkormányzat segített rajtuk. Önkormányzati bérlakásba kerültek, Tamás vitte a háztartást, nevelte szinte egyedül a gyereket, és ápolta Évát (messze nem állítja, hogy mindenben 100% -ig helyt tudott volna állni. Összecsuklott volna, mint a „kétlábú szék”, mondja fanyar mosollyal.)
Akkor bizony már munka sem volt, az önkormányzat tartotta el a családot, no meg, ami közbe-közbe akadt, abból éltek. Éva négy és fél évig haldoklott. Mikor ide ér, Tamás arcán elkezdenek csorogni a könnyek. Évának külön kegyhelye van, szinte egy házi oltár.
– Ne haragudj, Zoli! – mondja, és félrefordulva sír. Tétován megsimítom a hátát, de mi ez a belül lévő fájdalomhoz és űrhöz képest? Pedig Éva már másfél éve elment. És azért az nem olyan kis idő. Itt kerül szóba az alkohol. Igen, Tamás nem bírná nélküle. Tudja, hogy tönkreteszi, de kihez-mihez forduljon? A barátai, úgy érzi, mind magára hagyták. A gyereke van neki egyedül. Társ – amennyire egy gyerek lehet – és egy élet értelme. Pedig kellett miatta munkát, sőt állást visszamondani. Mert a fiú az első munkanapon lett beteg. A munkáltató pedig nem tolerálta, hogy valaki a felvételét követő három napon át nem jelenik meg dolgozni. Lehet őket hibáztatni? Nem. De bizony, nem is lett plusz kosztpénz abban a hónapban (se).
Új társban alig is gondolkozik. Úgy érzi, jelenlegi anyagi, érzelmi, és egészségi állapotában aligha találna olyan nőt, aki őt bevállalná, és ha be is, ki tudna tartani? Reménykedni és csalódni rosszabb, mint el se kezdeni egy kapcsolatot.
Mostanában reggel tüzelőt gyűjt, hordja haza, aztán fűrészeli össze, és fűt. Aztán kell menni a fiúért az iskolába. Délután tanulnak, tévéznek, a villanyt nem nagyon égetik, mert feltöltős villanya van, és hamar lefogy.
A rendszerváltás („gengszterváltás” – poénkodik Tamás) óta nehezebb. Multi cégeknél dolgozott, azok munkaerő gazdálkodása iszonyúan embertelen. Idegileg készül ki az alkalmazott, felveszik, elbocsátják, megint felveszik. Abszolút módon visszaélnek a munkavállaló kiszolgáltatott, biztonságra törekvő természetével. Technikumi, állategészségügyi és állattenyésztői, valamint középfokú szoftverüzemeltető végzettsége van.
– Zoli, nem érdemes tanulni – mondja.
Egyedül van. A környezetében élőket hidegen hagyja az ő sorsa. Egyedül hordozza terheit, már amikor bírja a nehézségeket. De azért bírja. Talán felkeres egy önsegítő csoportot.
Itt a harmadik évezred. A magány évezredeként indul. Vajon az is marad?
;-)
Zoli