Mivel túlterheltek hazánkban az emberek, a 40-50 évesek közt igen sok a súlyos beteg. Az utcánkban ebben a kis mikrokörnyezetben is megfigyelhetem az ismerőseim és azok rokonai körében, hogy a középkorúak közt igen sok az özvegy. Pedig a középkorú ember még nem öreg. Kérdés, hogy marad- e lelki- és fizikai ereje egy új élet megkezdéséhez? Hiszen egy közeli hozzátartozó elvesztése megrendíti az embert. A gyászmunkához segítség kell. Talpra kell állni. Fel kell zárkózni a többiekhez. Tovább kell lépni a veszteségeken. Akár a szülőnk, akár a párunk hagyott itt. Utána már többé nem leszünk ugyanazok az emberek. Ha sikerül túlélni, feldolgozni, akkor a helyzet kihoz belőlünk olyan erőket, amiket esetleg önmagunkról nem is tudtunk. Szokták mondani: „Ami nem öl meg, az erősebbé tesz.” Megedz. Kénytelen számot vetni az ember. Átgondolni azt, ami volt korábban és hogyan kénytelen változtatni, alkalmazkodni, még ha kényszeredetten is, az új helyzethez. Segítsük egymást amennyire lehet! Mint egy szociális hálót kialakítva, megtartani azt, aki kénytelen épp most átélni ezt a megrendítő helyzetet. Adjunk példát a gyerekeinknek arra, hogyan karoljuk fel azt, akinek szüksége van rá. Sőt a veszteséget átélő is tudatosíthatja önmagában: ahogyan viszonyul a gyászhoz, az ő utódainak ad példát. Nem adhatja fel! Önmagát Össze kell magát szednie! Ha szükséges: segítséget kérni sem szégyen.
:-) Kati