Terápiásan képes hatni, ha az ember minden féle kontroll nélkül fog egy papírt és a gondolataiba villanó mondatokat magából kiírja. Megannyi ember égeti el a naplóját, mivel a szülője, vagy a társa olvassa. Magam részéről mondom egy hordónyit égettem el ezért. Körülményes volt elrakosgatni. Drága Bagdi Emőke ismerősöm nagy sajnálatára. Hiszen a neveket megváltoztatva remek kiadható anyag lett volna, a hatalmas megsemmisített jegyzet, napló. Nos az írásmódja stílusa mindenesetre csiszolódik az embernek. Kamasz kortól írnak naplót sokan. A sérelmek fájdalmak jól kiadhatók ezzel a probléma megkűzdési móddal. Ha nem füzetbe kerül, hanem csak lapokra és utána megsemmisíti az ember, akkor is hat. Ha az a sok széttépett papírfoszlány mesélni tudna! :) Csapvíz alatt eláztatott, széttépett papírlapok viszik a sok titkot sérelmet, fájdalmakat magukkal. Közben erősödik keményedik az ember. Áll és talpon marad. Lép tovább. Állja a kihívásokat:) Kata
Címke: megküzdés
Isten… tényleg ott van (tanúságtétel – valós epizód)
Az első karateversenyemen az utolsó pillanatban egy fiatal mester úgy döntött: siaira lép. Ő: jó tizenöt évvel fiatalabban, ezernyi technika ismeretében, gyorsan, szívósan, s mi – negyven és ötven fölött, én még csak három vizsgán túl. A tizedik a mester vizsga.
Szerencsére Attila 8 : 1 – re kivert az első összecsapásban, így nem kellett átélnem, milyen az, ha az ellenfél azt tesz velem, amit akar. Iciripiciri az esélye, hogy találatot érjek el, annak ellenben nagy, hogy csak véletlen tudjam kivédeni az ellenfelemét. Ugyanis trükkös is volt, kedvenc támadása volt úgy indítani egy rúgást, hogy két eltérő módon fejezhesse be. Melyiket védje az ember? Századmásodperc alatt…
Na, már túl voltunk az egészen, de magamban még birkóztam az élménnyel, mikor szelíden becsúsztatta Isten a gondolatot az enyémek közé:
„Zoli nem akarnál behívni ebbe a helyzetbe? Tényleg egyedül akarsz birkózni a félelmeiddel?”
Meglepődtem a figyelmességen és előzékenységen. Főleg mert a gondolat mögött az erőket is éreztem gyülekezni, nem csak afféle odavetett mondat volt. Isten – Isten.
„Öööö, elég…”
„Ja, buta vagy, hogy nem jutott az eszedbe magadtól. De nem gáz, ha nem ragaszkodsz a butaságodhoz. ;-)”
„Megtennéd? Segítenél?”
„Szerinted? Akkor ez felteszem: igen volt.” Gondolatban bólintottam. Abban a pillanatban mint a rossz levegőt kifújták a félelmet belőlem és derűs napfény áradt szét bennem.
A helyzet egyébként roppant egyszerűen oldódott meg: a versenyen felnőtteknél is bevezették a korosztályos bontást. Soha nem kellett ilyen Ifjú Titánnal szembeállnom.
Zoli
Egy bátorító dal:
A Vágy lendítő ereje (szublimáció felső fokon)
Odüsszeusz kikötteti magát a hajó árbochoz, hogy hallhassa a szirének énekét, de az evezősök fülét betömeti, hogy ők biztonságban legyenek. Ő rettenetesen szenved. Mint manapság is a hűség terhétől rengeteg házas ember.
Hallani akarjuk a szirének énekét és megnézni, de életünkön változtatni nem. „Még a leggazdagabbak sem válnak és házasodnak annyiszor, ahányszor szerelmesek lesznek.” Megtart a gyerek, a vagyon, a megszokás biztonsága – maradunk hát. A szerelem mindenesetre lelkesít, ambícionál, éltet. Még akkor is, ha egyoldalú esetleg. Inspirálni képes. Hogy magunkat a legjobb szintre emeljük külsőleg, belsőleg. Hiszen tetszeni szeretnénk. Erőfeszítéseket teszünk: szépítkezünk, edzünk, ruhát, cipőt, kellékeket veszünk. Amiket csak önmagunk miatt talán nem tennénk. Közben lehet, hogy kiismerjük az áhított személyt, de mégis van haszna a helyzetnek. Éltet. Túléltet. Talán magasabb szintre is emeltük közben magunkat külsőleg, belsőleg. Előfordulhat, hogy kölcsönössé válik a szerelem, (hát ez egy új történet, innentől a helyzet talán még keményebb) vagy új valaki felé fordul az érzelem.
De mindenképp színesítette az életet, ami gyakran küzdelmes.
Kati
A FÉRFIAKTÓL TÖBBET TANULTAM, MINT AZ EGYETEMEN
A fenti mondatot anno Bácskai Juli barátném mondta. Vajon jobb cím lenne cikkemnek a: „Hogyan kerülj ki győztesen a férfiaktól rád nehezedő nyomás alól?” Férfilapban nem biztos.
A természetgyógyász „rámtelepedése” a Facebook – on – aki túl sok infót oszt meg ott, segít, hogy minél kevesebbet nézzem a falat a Face-n. A dj. ismerősöm szuper zenéi miatt mozgok, táncolok 2 órát egyfolytában hetente. Egy szimpatikus férfi (nevezzük B.-nek) törölt a neten. Ez nagyon fájt. De azért is karcsú és csinos leszek! Ruhákat varrok és összeszedem magam.
A Parkinson kóros apám miatt, a házaink közti 100 métert napjában számtalanszor megteszem. Ilyen táv legyaloglásához némelyek lépésszámlálót tesznek fel, hogy teljesítve legyen. A májcirózisos párom miatt egyéni vállalkozóvá kellett legyek. A főszerkesztő miatt a szellemi erőimet kellett aktiválnom, akármilyen kekec, megfeleljek neki. Vagyis, ha kellően érzékenyek vagyunk, megértjük a dolgok pozitív oldalát, és így azok erőfeszítésekre inspirálhatnak minket.
Egy férfi olyan képeket mutat a neten, amitől végre láthatok vonzó férfi arcokat, testeket. Mert hétköznap bizony sok a sörpocakos, borotválatlan, ápolatlan férfi. A sportmasszőr olyan nyújtásokat old meg az izmaimon, amitől ismét férfi munkára is képessé válik a szervezetem. Az EMBER szóra a nagyapám azt mondta, mikor a kislányom mutattam neki, és előre vetítettem: „Figyelje meg, majd egyszer még nagy ember lesz!” hogy „már EMBER nem, mert nőnek született”. Ez persze mélyen felháborított, és „bosszúból” 2 szuper gyönyörű többdiplomás leányzót neveltem fel. Tőlem ennyi tellett. :))
Még a nagypapa lekicsinylő mondatából is a pozitívra összpontosítok. Miszerint inspirált engem hosszú időre, olykor erőm feletti erőfeszítésekre az életben. Akarom,hogy inspiráljon a Férfi!
ARRA FIGYELEK, AMI BELŐLE EMELNI TUD ENGEM.
Inspiráló férfi impulzusok:
Kati
Női Sors
Húsz éves koromig gondtalan volt az életem. A szülök szerettek bennünket, befejeztem a középiskolát, és még munkát is kaptam. Sajnos az öröm nem sokáig tartott, mert édesanyámat megtámadta a gyilkos kór: a rák, és hamar el is távozott az élők sorából. Én nagyon összetörtem, mert egy igazi jó anya és barátnő volt, akivel megoszthattam minden örömömet és bánatomat.
23 évesen férjhez mentem, majd két évre megszülettek az ikrek: egy fiú és egy lány. Az öröm teljes volt mindaddig, míg egy este arra lettem figyelmes, hogy mintha a lánykám színe megváltozott volna, és nem úgy lélegzik, mint ahogy elvárható. Gyorsan felkaptam, és az orvosi rendelőbe futottam vele. Mire odaértünk, addigra egy kicsit helyrejött. A doktornő azonnal a kórházba utalta kivizsgálásra. Később kiderült, hogy a tüdejéről nem tisztult le a hártya, noha egy hónappal hamarabb születtek, de mivel a súlyuk megvolt, nem tették őket inkubátorba. Sajnos így küszködtünk öt éven keresztül. Aztán jött a legnagyobb csapás, amire soha az életben nem gondoltam volna. A nagynéném temetéséről hazatérve azt kellett meghallanom, hogy a fiam a kórházban van, élet és halál közt. Csak éjfélig bírta a szervezete a küszködést, és akkor meghalt. Mindössze négy éves volt. Halálát emberi mulasztás okozta, mert anyósomék tudták, hogy mit evett meg, és mégsem segítettek rajta, mert sajnálták azt a pár dinárt az autóra. Vagy akár kérhettek volna más segítséget is, hiszen a főút mellett laktak, vagy pedig a szomszédtól, annak is volt autója. Később egy orvostól tudtam meg, hogy a gyomrában mérgezett kolbászt találtak és aznap ette meg.
A rendőrség nem tett semmit, még a boncolási eredmény is eltűnt, mire odaértem. Rá egy évre a lánykámat is elvesztettem, mert nem fejlődött vele a tüdeje, és a szervezet nem bírta el a rá nehezedő nyomást. Ezeken mind egyedül kellett körösztül mennem, mert a gyerekeim apja nem segített. Talált magának egy másik nőt, és vele múlatta idejét, miközben én a kínok kínját éltem meg a szívemben. A lánykám halála után hét hónapra visszaköltöztem a családi házba, és elhagytam őt.
Egy év múlva megint férjhez mentem, újból született két gyermekem, ismét fiú és lány. Szerencsére ők egészségesek lettek, és már szép nagyok. A kálváriám úgy két évvel ezelőtt kezdődött megint, amikor a lányommal elolvastuk az üzeneteket, amit a férjem oldalán találtunk, az interneten. Sokkoltak bennünket az ott látottak. Én rögtön megkérdeztem a férjem, hogy ez most micsoda, mi is akar ez egyáltalán lenni, mire ö azt válaszolta, hogy ez semmiség, csak barátság. Sajnos a dolgok csak folytatódtak: este 11 után senki se ülhetett géphez, mert óra pontossággal működött a találkozás. Pár hónap múlva már nem bírtam ezeket, és kifakadtam, hogy legyenek szívesek, és ezt fejezzék be, mire a válasz egy pofon volt. Ez akkor lehűtött annyira, hogy el akartam hagyni, de a lányom kérlelt, hogy ne tegyem, inkább segít, hogy szétszedjük őket. Nemsokára sikerült is megtudni a jelszavát, és olyan szép üzenetet írtam a férjem nevében, hogy egyből letiltotta. Sajnos emiatt maradt egy kis szakadék köztünk, ami meg van még a mai nap is. A hölgyet is nemegyszer figyelmeztettem, és tudván tudta, hogy mi zajlik a házasságunkban. Ennek ellenére nem volt hajlandó, és csak tovább írogatott neki. Később kiderült, hogy ha igent mondott volna a férjemnek a nő, akkor már rég nem lettünk volna együtt.
Ma némileg elhidegülve, de együtt élek a második férjemmel, két gyermekem apjával.
Megterhelt Nő
Kun Magdolna: Fáj itt benn nagyon
Fáj itt benn nagyon
Fáj itt benn, nagyon,
de nincs mit tenni, hagyom.
Hagyom, hogy fájjon,
mert biztonsággal tudom,
mindaddig, míg odabenn
fel-fel sír a szív,
csendes dobogásán is
érzelem hasít.
Ha majd a szív felszárítja
minden egyes könnyét,
s nem marad helyébe
csak üres közömbösség,
akkor én is hinni fogom azt,
ez a kínzó, átkos érzés
többé nem fájhat.
Fotó-vers:Kun Magdolna
Akié minden égi-földi hatalom I. A harcos
E kétrészes cikksorozatnak a témája az, amire a címe utal: a férfias hatalom megszerzése, alkalmazása. Messze nem meríti ki a témát, bőven lehet folytatni. Ezt a cikket lesz nehezebb megírnom, mert erről kevés tapasztalatom van, alig több, mint egy éve karatézom. Shotokan karatét tanulok, melynek megalapítója Gichin Funakoshi.
Kétféle harcost különböztetek meg: a szellemit és a testit (fizikait). Egyik sem rosszabb ezen cikk keretein belül, mint a másik. Az egyik az igazságot hirdeti, és azért áll ki nehézségeket, a másik jogosan önmagát és a rábízott gyengéket védi. Ha kell, határozott fellépéssel, ha kell, ököllel. Most csak vele fogok foglalkozni.
Azért szeretem a karatét, mert nem csak harcolni tanít meg, de szemlélete szerint is, gyakorlata szerint is, Igaz Harcossá nevel. Vagyis nem a mindenáron való győzelemre irányítja a figyelmet, hanem fontos erényeket ad elénk (jellem, tisztelet, akarat, önuralom, szorgalom) és fejleszti a személyiséget. Mondjuk nekem ebben keveset ad, a kereszténység számomra egyértelműen kell.
Néhány gondolat a fizikai harcosról és harcról. (Ugorjunk fejest.)
Ahogy barátom, Kondics Imi mondta: ne félj kiállni, felvenni a kihívást! Ő szó szerint azt mondta nekem, a másiknak éppúgy fáj a te ütésed, mint neked az övé. Ne becsüld le az erőd, és ne értékeld túl a másik fellépését! Jó példa erre az indító cikkben Áron és az én küzdelmem. Én voltam a magabiztosabb, mégis Áron bizonyult ügyesebbnek, és bizony meg kellett küzdenem a dühömmel, mert nem tudtam úgy elérni, és eltalálni, mint vártam magamtól. Imi szerint nem kell lemerevedni, találékonynak kell lenni. Ő állt már székre, hogy le tudja fejelni az ellenfelét. (Nem tudom, akkor éppen jogosan védte –e magát? Ez nem most történt, kamaszkorában, amikor hajtotta a nőket és verte a korabeli fiúkat. ;-))
Megsebesülni kitüntetés. Narancssárga övvizsgámra készültem, amikor az egyik barnaöves fiúnak (Martinnak hívják, később néhány technikát ő oktatott nekem, és mondhatom, türelmes és figyelmes oktatónak bizonyult) egy ütés, vagy rúgás következtében felrepedt a szája, és vérzett. Később mondta, nem fájt, csak vérzett. (Biztos szerénykedett is kicsit. :-) ) A dójóban lévő minden karatéka becsülte őt a sebért, amit kapott, a senseit is beleértve. Nem kell keresni a sebeket! De elfutni sem kell előlük.
A jó harcos nem magányos hős. Értékeli társai sikerét, férfias kiállását. Amikor igazi harc van, segíti társait, nem hagyja magukra őket. A lovagias egy harcos-egy ellenfél felállás szép eszme, de valószínű súlyos sebeket lehet megelőzni, ha nem hagyjuk magára társainkat. A lovagiasság szerintem ilyenkor az, hogy felszólítjuk az ellenfelet, mi vagyunk többen, és szabadon visszavonulhat a harctól. A harcnak amúgy sem kell utolsó vérig folyni. Menet közben, mikor már összemértük az erőnket, elcsattant pár pofon, szintén meg lehet kérdezni, akarja-e a másik folytatni? A mások szemében való megítélésünk szerintem kevésbé fontos, mint hogy annyi erőt (erőszakot) alkalmazzunk, amennyi tényleg kell. Ha egy nénit fiatalok csoportja támad meg, és a hangadónak már kiosztottunk pár pofont (meg, ha kemény legény, ő is nekünk), fel lehet ajánlani a visszavonulás lehetőségét. Ha büszkeségből nem él vele (van rá esély), felajánlhatjuk, hogy mi vonulunk vissza, feltéve, hogy a nénit békén hagyják. A harc célja nem egymás földbe döngölése, és férfias kakaskodás és presztízs harc (ki a keményebb legény), hanem egy védtelen ember megvédése. Ha meghátrálásunk után a fiatalok békén hagyják a nénit, elértük a célunk, a további küzdelem értelmetlen. EZ a valódi harci szellem, nem a hiúságból a végletekig folytatott harc. Az igazi harcos használja a fejét. Ha a nénit pl. egy buszpályaudvaron kell megvédeni, már a harci állásba lépéskor kiáltsunk oda valakinek, hogy hívjon segítséget, hívja a buszvezetőket, a rendőrséget, bárkit. Ha el lehet ijeszteni az ellenfelünket, ijesszük el! Nekünk sem kell utána a hatóságoknak magyarázkodni, az erkölcsi fölény pedig vitathatatlanul a miénk, és nő a presztízsünk a többiek szemében. Látják, nem mindenáron ragaszkodunk az erőszakos megoldáshoz, higgadtak és józanok vagyunk. Felnőtt férfiak, nem ideges kamaszok.
Önuralom. Sokkal jobban tudunk küzdeni, ha urai vagyunk önmagunknak. Persze a fájdalom, a csalódottság haragot csal elő, de ha lehet, fújjunk egyet, hátralépve, mielőtt ismét küzdőállásba ereszkedünk. Az önmagát uraló ember jobban jelen van szellemileg is, és biztosabban felismeri, mikortól értelmetlen a küzdelem. Viszont: egyik ismerősöm mesélte, aki Angliában dolgozott buszvezetőként, hogy egy este Southampton külvárosában fiatalok támadtak rá. Először a busz ablakát verték be, mire ő kiszállt, és már kapta is az első ütést. Golfütő és hasonló fegyverek voltak a galeri tagjainál. Tibor nem hagyta magát. Háromszor küldték földre, háromszor állt fel. Nagyon elkapták, a koponyája megsérült, és számos sebet kapott. Lelki erejét látva, a csapat megfutamodott (tíznél többen voltak!). Tibor mesélte, ha nem áll mindig fel, megölték volna. Vannak helyzetek, amikor NEM adhatod fel. Sokkal rosszabb jön, ha nem tartasz ki, mintha mindent beleadsz. Mások és/vagy a saját életed, tartós testi károsodásod múlhat rajta. Túl kell lépned magadon, és erőt kell meríteni valahonnan. Legyen az a többiek biztatása, egy rád bízott gyerek ijedt-reménykedő pillantása, a saját halálfélelmed, mindegy. Ekkor tényleg utolsó leheletig megy a harc, vagy, míg a másik meg nem futamodik. És ilyenkor nyugodtan felejtsd el a légy fegyelmezett, urald önmagad, légy Igazi Harcos eszméit! Ilyen helyzetben az Igazi Harcos tudja, hogy most mindent vagy semmit helyzet van, és ha gyilkos düh szállja meg, akkor azt használja célja eléréséhez. (Tibor azt mondta, ha valamelyik fiatal akkor a kezébe kerül, biztos megölte volna. Ijedt pillantásomra közölte: „Zoli ez egy ilyen helyzet volt. Hidd el, a keresztény hiteddel együtt sem tudtál volna mit tenni te sem. Iszonyú indulatok szakadnak fel az emberben ilyenkor.”)
Én ezért is szeretem a karatét, és tisztelem és becsülöm az edzőmet, Pál Tibor senseit. Kihozza belőlem, hogy túl tudjak lépni önmagamon, és nagy megtiszteltetés, amikor edzőtáborban pl. hozzám lép, és a nyújtógyakorlatot a végletekig megköveteli. Ott állt legutóbb, és emelte a lábam, a partneremnek mondta, álljon még följebb, még följebb (annak vállán nyugodott a lábam), ő pedig megtámasztott, amikor párszor majdnem elestem. Fájt, de eddig még Tibor edzésein soha nem sérültem le. Figyel, meddig mehet el. Másik alkalommal, nyáron kétszáz gyomorrúgást kellett megcsinálnunk, számolásra, kifeszített kötél felett. Állítólag a gyakorlat a technika tökéletesítésére van, de szerintem inkább erőgyakorlat. Fizikailag is, de szellemileg is. A századik rúgás után már csak arra figyeltem, hogy a lábam a kötél fölé emelkedjen, és valahogy rúgjak és visszahúzzam a lábam. A végén a sírás szélén álltam, Gábor, aki mellettem állt, nyugtatott: „mély levegő be, mély levegő ki”. Konkrétan nem sokat segített, de NEM VOLTAM EGYEDÜL. Ha úgy veszem, tehát rengeteget segített. És ne gondoljátok, hogy sokat teljesítettem a többiekhez képest! Ők előző táborban négyszáz rúgást végeztek el! Szerintem Tibor látta, mennyire nem bírom, és megkegyelmezett. Bár talán más oka volt, végül is nem biztos, hogy mindig minden körülöttem forog. Szeretek azzal hízelegni magamnak, hogy a sensei rám volt tekintettel. De biztos nem tudtam volna még kétszáz rúgást megcsinálni akkor. (Huszat se. ;-) )
Felelősség. Aki támadást provokál ki, hogy „önvédelemből” megalázhassa ellenfelét, az igen messze jár az Igaz Harcos eszméjétől. Aki rögtön üt, amikor még tárgyalni is lehetne, az nem Igaz Harcos. Sokszor csak meg kell kérdezni, mi az oka a nézeteltérésnek. Elfogulatlanul kell megpróbálni közvetíteni, általában mindkét félnek valamennyire igaza van. A néninek nem tetszik a kajla kamaszok viselkedése (pedig milyen lenne egy kamasz?), „beszól”. Bizony, idős emberek is képesek erre! Ha nincs szerencséje, van köztük egy érzelmileg sérült, az visszaszól, a néni önérzetes, megindul a perpatvar. Esetleg a kamasz megfogja a néni karját. Ezt már nem szabad hagyni. De egyébként az elfajuló szóbeli bántalmazást sem. És bizony, nem mindig az áldozatnak látszó az igazi áldozat! (Jártam már így, egy kiscsaj két fiú kísérője mellett egy négyfős fiútársaságot hergelt – valóban egy buszpályaudvaron. Először a csaj oldalán álltam, elkezdtem kísérni őket, aztán szerencsére a csajszi lelépett. Visszafelé elkezdtünk beszélgetni a srácokkal, és kiderült, hogy a kiscsaj volt a hunyó.Örültem, hogy nem léptem közbe.)
Ha harc alakul ki, és sérülés van, a győztes hívja először a mentőket, és ha kell, és teheti, kísérje be áldozatát a kórházba. Akkor is, ha emiatt késik otthonról, iskolából, stb. Nagyon fontos eseteket kivéve, legyen ott a pórul járt mellett. Ezzel lehet vitatkozni, de nekem ebben példaképem Szent Johanna, az egyik legnagyszerűbb harcos (aki nő volt – még hogy Istennek nincs humora ;-) ), aki kétséget kizáróan Isten harcosa volt (meg is égették). Ő egyszer például a csatatéren, a csata végeztével, egy haldokló angol katonát (az ellenségét) vigasztalta, és biztatta, hogy fogadja el Krisztust. Rá lehet mutatni a legyőzött ellenfélnek tettei helytelenségére, példát lehet adni erkölcsi tartásból, emberségből. A másik: a rendőrséggel is együtt kell működni! Nincs gyáva elpucolás a helyszínről! Aki üt, vállalja annak felelősségét! Tisztázza a helyzetet, nézzen szembe vele, a társadalom hogyan ítéli meg az ő tettét! Én ezért is tisztelem a karate edzőmet, mert ő már próbálta ki magát éles harcban. Többször volt már pl. rendfenntartó rendezvényeken. Előfordult, hogy nővel (!) szemben kellett magát megvédenie. Az illető nekiállt őt fojtogatni. Remélem, kedves feministák magatokra veszitek ennek a nőnek a viselkedését, mert a régi, patriarchális korban ilyen elképzelhetetlen volt, hogy férfinek jogosan(!) kelljen nővel szemben erőszakot alkalmazni. Ugye kellően ég az arcotok, mikor ezt olvassátok? (Úristen, de naiv vagyok.) Gondolom, a nőfelszabadítással ti sem ezt akartátok elérni. Meglehet, ideje visszavonulót fújni.
Éberség. Nem tudhatod, mikor kerülsz olyan helyzetbe, amikor harcosként (egyszerűen: bátor férfiként) kell fellépned. Példa: két fiatalember a zsúfolt járdán kerékpározott szülővárosom Fő terén. Nem szólt kisharang, hogy most kell határozottan fellépnem. Egyik barátom megtette, én későn kapcsoltam, a lehetőség elment mellettem. Szó szerint. Máskor egy fiatalember volt nagyon tiszteletlen egy időssel szemben. Meg nem engedhető hangnemben beszélt vele. Megint haboztam, az esemény elmúlt. De mindig kicsit tapasztaltabb lettem: „aha, ilyen élmény, mikor belecsöppenek az események sodrába.” Kezdtem ráhangolódni a dolgokra, és amikor a vonaton egy fiatal hölgy nagyhangon kikérte magának az intézkedő kalauz intézkedését (valami papírja nem volt rendben, és így azt hiszem, jogosulatlanul vett igénybe kedvezményt. Nem az ő hibája volt, de ezt a kalauz nem köteles figyelembe venni, és NEM volt udvariatlan.) Ekkor már gondolkodás nélkül oda léptem, és szóltam a lánynak, hogy beszéljen több tisztelettel a kalauzzal. Arra a kérdésre, hogy mi közöm van hozzá, azt feleltem, hogy előttem történik mindez. Ennyi elég, úgy vélem.
Végül egy fontos gondolat a végére: hála a Jó Istennek aránylag civilizált országban élünk. Igazi erőalkalmazásra itt nagyon ritkán van szükség. (Bizonyos vidékeket kivéve, de ahol rendszeres az erőszak, ott el kell gondolkodni, mi az igazi probléma. Meglehet, több kell, mint harcos fellépés. Ima, közvetítés, tárgyalás; meglehet a szegénység, társadalmi megítélés stb. enyhítése. Segítő szervezetek: Karitász, Baptista Szeretetszolgálat, mediátorok stb. bevonása. A rendőrséggel való együttműködés. Az ott lakók számára: engesztelés, bocsánatkérés gyakorlása, oda-vissza.) Aki ezeket a gondolatokat saját belső feszültségeinek, frusztráltságának (csalódásainak) kiélésére használja (na, akkor keresek egy „megvédendő” gyengét, és máris gátlástalanul verhetem halomra az embereket), annak az éretlenségéért én nem tudom, és nem is akarom a felelősséget vállalni. Szívesen megteszem, ami tőlem telik, ha erre a cikkre hivatkozva bárki helytelenül él erejével (ima érte, beszélgetés vele, építő vita, stb.), de ez az újság felnőtt embereknek, elsősorban férfiaknak, de ugyanakkor nőknek is készül. Tessék elgondolkozni az olvasottakon, nem ész nélkül cselekedni! A magam felelősségét viszont szívesen vállalom. Egy férfinak (és ma már egy nőnek is) ezt kell tennie.
;-)
Zoli
Pál Tibor, 3 danos Shotokan karate mester támadást hajt végre (III. IJKA Karate European Championship 3. helyezett, I. WKF Karate Premier League 2. helyezett, Ippon Shobu Magyar Bajnokság 1.helyezett, és még több tiszteletre méltó eredmény birtokosa.)