Keresek egy képet az írnok rabszolgáról. Azért mert emlékszem a rajztanárnőnk többször mutatta. Egy rabszolga meredten figyelt, mert az élete forgott veszélyben, ha bármilyen hibát ejtett. A mai kor embere is feszülten figyel. Hiszen bármikor elvesztheti a munkahelyét, partnerét, otthonát, vagyonát. Kitúrhatják. Túl stresszes. Szorong, fél, retteg. A belső szervei az ilyen drukkos állapot miatt sok gyomorsavat kapnak, sebesek, fekélyesek lesznek, véreznek. Elvéreznek a rohanásban az emberek. Láttam, tömeg vár tükrözésre. Sietnek, rohannak, feszültek. A test nem ilyen ritmust igényelne.A zsír mellőzendő, így nincs ami kikenné,védené a gyomrot és a beleket.
Popper írta az ember állandó készenlétben van ( szerintem térdelő rajtban, ugrásra készen. Popper szerint ezért van ennyi cukorbeteg. Az ősember, ha elment a mamut, lazíthatott de a mai kor embere a munkahely után kocsiba ül ahol ismét sorozatos stressznek van közlekedés közben kitéve. Rohanásban élünk. A net ritmusa sem emberi. Az ember elmélázna. A net felvillant, kapcsol pillanatok alatt. A pszichológia konferencián is többször hallottam: „A tv csatornák közt szörfözve az agy épp csak felfogja a hiradó képeit és már vállt is a kép. Ideje sincs az elmének, hogy végig gondolja, ráhangolódjon feldolgozza, lereagálja.Vagy itt a fal képeit görgetve sem dolgozzuk fel az új információkat alaposan. Lehet, hogy igényeljük is a pörgést. Folyton energikusnak kell lenni, és ettől aktívnak és fontosnak érezzük magunkat. Persze azért még árthat. Törekedjünk rá, hogy legyen mód lazításra, relaxálásra, oldódásra. :-) Kati
Címke: félelem
Biztonságérzet
Az emberi szükségletek piramisán alapvető helyen áll a biztonság. Miért is nem érzi biztonságban magát annyi ember? Az otthonában és az utcán tart attól, hogy meglopják. A munkahelyén tart attól, hogy elvesztheti a munkáját. Szorong. Alvása romlik, gyomra fáj. Nem részletezem a testi tünetek hosszú sorát, amit a stressz produkál. Hogyan javítható a helyzete, a biztonság érzete? Honnan remélhet védelmet? Önmagát hogyan erősítheti meg? Félelmeit, szorongásait hogyan oldhatja? Mindenekelőtt a lehető legjobb fizikai, szellemi kondicióra tanácsos törekednie, természetesen. Hiszen önmagából indul ki a hozzáállása mindenhez. Vagyis testi, lelki edzettség szükséges. Amennyire csak lehet kiegyensúlyozott lehessen. Kapcsolatai legyenek. Akiktől megerősítést remélhet. Tudjon adni figyelmet. Ami alkalom adtán kölcsönös is lehet. Gondoskodást, szeretetet. Önmaga és környezete fejlesztését se adja fel! Vagyis mozgásban legyen, éljen! Ne dermessze le félelem. Mindezeket figyelembe véve és persze a technikai eszközöket is segítségül véve javulhat a biztonságérzet. :) Kati
Az elsütőbillentyűnél: a Természet
Emberi elbeszélés alapján, egy szemtanútól. 1996, Románia, egy kis falucska (sajnos sem az információ forrását, sem a megtörtént esemény helyszínét nem tárhatom fel.) Nyár, hónapok hosszú sora. És a falu lakóit terrorizálja: az Anyatermészet.
Vannak kárhozatos erők világunkban. Ilyen volt (szerintem), mikor maga az Úristen volt kénytelen kínhalált halni, hogy megbékéltesse ezeket. Ám időnként áldozatul enged gyermekei közül is néhányakat ezeknek.
Nem sokkal ezelőtt azt gondoltam, a villámok olyan elektromos energiakisülések, melyek lecsapnak, hagynak pár cm átmérőjű lyukat valamerre, és azzal kész. De nem, nem így van. Tudományosan nem tudom, miképpen van, de emberi megfigyelés szerint többféle villám van, és a legismertebb, hagyományos sem így viselkedik.
A faluban volt, hogy házat roppantott ketté egy villám, és ahol „csak” lecsapott, ott is gyújtott a környezetében, amit tudott. Túlélők szerint a fényes villám leszökik a földbe, ám ezzel nem kész. Mire ez eltűnik, forrósodik fel a levegő annyira, hogy meggyúl minden a környéken, ami éghető. Gyakorlatilag, mint egy széles sugarú lézernyaláb, amit a Természet küld, s csap le véletlenszerűen és pusztít, kivédhetetlenül. Mármint ebben a titkos kis faluban, mert a templomra szerelt villámhárító nem működött. Nem tudni, miért. Ha közeledett a vihar, az emberek már rémülten futottak a házba. Irén, aki meséli, elmondja, hogy ő nyugtalanul járt az asztal körül, mert a tető, a gerendázat: semmi nem védett a villámoktól. A csattanásra figyeltek, s hogy az izzó istennyila megjelenik – e közöttük?
Később jöttek tudósok, mondták, a földbe került valamiféle anyag az vonzotta be a villámokat, de őszintén: ki érti ebből ezt meg? A halálfélelem és kiszolgáltatottság kézzelfogható volt. Akárcsak amikor olyan villám jött, ami a tetőcserepet szórta le az egyik gazda csűrjéről, vagy amikor vége volt a zivatarnak, s egy másik gazda portája akkor kezdett lángolni. Mintha csak egy ördögi elme időzítette volna… a lelkileg legnyitottabb pillanatra.
Akkor, azon az egy nyáron volt ilyen. S volt, aki belebolondult a kiszolgáltatott halálfélelembe.
Aki beszél Istennel, azt ilyenkor is át tudja vezetni az örvénylő félelemszakadékok közt. És másokat is vezethet maga után. Csak bízni kell benne, és tanulni Tőle.
;-)
Zoli
Isten… tényleg ott van (tanúságtétel – valós epizód)
Az első karateversenyemen az utolsó pillanatban egy fiatal mester úgy döntött: siaira lép. Ő: jó tizenöt évvel fiatalabban, ezernyi technika ismeretében, gyorsan, szívósan, s mi – negyven és ötven fölött, én még csak három vizsgán túl. A tizedik a mester vizsga.
Szerencsére Attila 8 : 1 – re kivert az első összecsapásban, így nem kellett átélnem, milyen az, ha az ellenfél azt tesz velem, amit akar. Iciripiciri az esélye, hogy találatot érjek el, annak ellenben nagy, hogy csak véletlen tudjam kivédeni az ellenfelemét. Ugyanis trükkös is volt, kedvenc támadása volt úgy indítani egy rúgást, hogy két eltérő módon fejezhesse be. Melyiket védje az ember? Századmásodperc alatt…
Na, már túl voltunk az egészen, de magamban még birkóztam az élménnyel, mikor szelíden becsúsztatta Isten a gondolatot az enyémek közé:
„Zoli nem akarnál behívni ebbe a helyzetbe? Tényleg egyedül akarsz birkózni a félelmeiddel?”
Meglepődtem a figyelmességen és előzékenységen. Főleg mert a gondolat mögött az erőket is éreztem gyülekezni, nem csak afféle odavetett mondat volt. Isten – Isten.
„Öööö, elég…”
„Ja, buta vagy, hogy nem jutott az eszedbe magadtól. De nem gáz, ha nem ragaszkodsz a butaságodhoz. ;-)”
„Megtennéd? Segítenél?”
„Szerinted? Akkor ez felteszem: igen volt.” Gondolatban bólintottam. Abban a pillanatban mint a rossz levegőt kifújták a félelmet belőlem és derűs napfény áradt szét bennem.
A helyzet egyébként roppant egyszerűen oldódott meg: a versenyen felnőtteknél is bevezették a korosztályos bontást. Soha nem kellett ilyen Ifjú Titánnal szembeállnom.
Zoli
Egy bátorító dal:
Darázsfészekbe nyúltam – vendégcikk a Talita.hu – ról
Hátborzongató a számomra, hogy gyerekek élete múlhat ezen. És milyen gyávák az emberek az apparátussal szemben! Amely éppen egy ártatlan és magát megvédeni képtelen gyereket készült bedarálni. A cikk alján link van a tiltakozó petícióról. Nem csak a kórt tárja fel, de orvosságot is ad hozzá. – Zoli
Darázsfészekbe nyúltam… – Egy édesanya kálváriája
Áprilistól szeptemberig kellett várnunk annak a genetikai vizsgálatnak az elvégzésére, amelyből kiderülhetett, hogy gyermekem tésztás izomzatának, izomgyengeségének hátterében genetikai eredetű izomsorvadásos megbetegedés áll-e. Áprilistól-szeptemberig… Már az első héten éreztem, ezt lehetetlen ép ésszel elviselni. A szóban forgó két leggyakoribb izombetegség legfeljebb 6 évesen tolókocsit, maximum 20 évesen halált jelent. Egy hét elviselhetetlen lelki fájdalom és vergődés után a természet okosan szürke, bénító fátylat borított a gondolataimra, hogy túléljem. Nem volt egymilliónk, hogy magánlaborban hamarabb eredményt kapjunk. Szeptemberben vérvétel, négy hétre rá postán jött az eredmény. NEM kromoszóma-rendellenesség! Neurológián kontroll. A doktornő velünk örült az eredménynek.
És akkor újra előhozakodtam az oltáskérdéssel.
Felkészültem, megmutattam neki a betegtájékoztatókat és az EPINFO oltási szövődményeket felsoroló részét. Elolvasta. Tudtam, ha létezik a földön emberséges, tisztességes orvos, akkor ő az. Nem csalódtam. Ő már kizárt minden más lehetséges okot, és most leírta, hogy IGEN, valószínűleg oltási szövődmény! Nehéz megfogalmazni, mekkora dolog volt ez nekem. Eddig szinte egyedül vittem ennek a súlyát, ezután már a családom is kénytelen volt elhinni, hogy ez lehetséges.
Akkor már bőven zaklatott az ÁNTSZ felszólításokkal, telefonhívásokkal. Egyszer sem azt kérdezték, hogy van a fiam, vagy miben tudnak segíteni, fel sem merült, hogy szeretnék kivizsgálni az ügyet.
Mit akadékoskodunk? Oltassunk, aztán punktum! Jeleztük, hogy félévet kellett várnunk a legutóbbi vizsgálatra, és még egy hónapot az eredményre. Kérték, mindent küldjünk el a védőoltási szaktanácsadóhoz, megtettük. Aztán egy hétfői napon felhívtak, hogy küldjünk egy nyilatkozatot azonnal, hogy van-e már időpontunk az oltásszakértő doktornőhöz, különben csütörtökön határozattal elrendelik az oltást. Mondtuk, rendben, és kértünk időpontot az oltásszakértőhöz. December 2-ára tudtak csak időpontot adni. Erre az ügyintéző hölgy annyit mondott: „Á, az nagyon soká lesz. Inkább elrendelem az oltást.” És így is történt.
Még szerdai napon, mindenféle vizsgálat nélkül határozattal elrendelték Nimród oltását, amely „8 napon belül végrehajtandó”.
Ezután megérkezett az oltási szaktanácsadó válasza levélben – „ambuláns lap” címmel, pedig soha életében nem is látta a gyermeket –, miszerint csak „kiragadott” leleteket kapott, és nem lát ok-okozati összefüggést az oltások és a beteg állapota között. Ezután a járványügytől hívott egy hölgy. Mégis hogy gondolom, hogy nem oltatok, mi lesz, ha mumpszos lesz a gyerek?? Na bumm. Én is voltam mumpszos. Felnőttem, van 3 gyerekem. Ellenben az oltástól lebénulhat, meghalhat. Nem olyan nehéz mérlegelnem. Félórát vitatkoztam vele. Talán megértette, hogy nem egy kósza gondolat miatt lettem oltástagadó, hanem mert belehalhat a gyermekem. Azt kérte, 2-án minden leletet vigyek a szaktanácsadóhoz, utána ő egyből megkapja onnan a vizsgálat eredményét, és ő fog dönteni. Nem igazán értettem, hiszen ilyen esetben hivatalosan nem egyszemélyben kellene valakinek dönteni, hanem az orvosokból álló OKNE Bizottság elé kellene tárni az esetet. Rákérdeztem, erre már azt válaszolta, ja persze-persze, a bizottság dönt…
December 2-án édesapámmal és férjemmel együtt vittük Nimródot a László Kórházba. Szerencsés volt tanúkkal érkezni. 45 perc várakozás után a doktornő és az asszisztens furán kémlelgetve nézett ki az ajtón, többször végigmérték öltönybe öltözött édesapámat, talán találgatták, ügyvéddel jöttünk-e. Aztán kiszólt az asszisztens: „Pintér? Csak anyuka jöjjön be, a gyerek is maradjon kint!” Ragaszkodtam hozzá, hogy Apu is bejöjjön, majdnem rácsukták az ajtót. A méteres folyosón szorongtunk, úgy „tájékoztatott” a doktornő. Indulatosan közölte, hogy ő már mindent leírt a levélben, amit akart, fél napját elvette, mire megfogalmazta. És hozzátette:
„…most majd szépen be lesz rendelve a kedves neurológus doktornő, aki vette a bátorságot, hogy ilyen szakvéleményt leírjon”!
Nem volt kíváncsi a mappányi leletünkre, ami a kezemben volt, és rá sem nézett Nimródra. Hát így fognak újra döntést hozni, mert természetesen fellebbeztünk. Ezután ismét hívott a járványügytől a doktornő. Várta, hogy a vizsgálat után megkapja az anyagunkat, és a szakértő javaslatát. Megdöbbenésemre közölte, hogy azt az információt kapta, hogy mi meg sem jelentünk a szaktanácsadáson. Megértettem, miért nyomta az asszisztens a kezembe távozás előtt az érkezéskor lefénymásolt vizsgálati lapunkat: hogy még nyoma se maradjon, hogy mi ott jártunk! Ez volt az utolsó utáni huszadik csepp a dézsában. Kerestünk egy ügyvédet. Most várunk. Még nincs döntés, de nem is zaklatnak.
Csöndben viselném sorsunkat, ha az egyedi lenne. Ha az a nagyszerűen működő, igazságos rendszer apró félrelépése volna. De sajnos korántsem az…
Kicsit erőt merítettem karácsonykor a gyerekek mosolyából, öleléséből. Egy alkalommal kettesben voltam Nimróddal, némán, rajongva figyeltem minden kis mozdulatát, gesztusát, és egyszer csak suttogva kikívánkozott belőlem, hogy „Ne haragudj, nem tudtam!” Ő szigorúan rám nézett, és azt kérdezte: „Nem?!” Aztán látva potyogó könnyeimet a vállamra tette fehér kis kezét, odatolta az arcát, és azt mondta: „Szejetlek”.
Segítsen a Jóisten, hogy minden oltáskárosodott gyermek tudjon megbocsátani majd az édesanyjának, s az édesanyák önmaguknak… S legyen ezekből a gyermekekből orvos, ügyvéd, és becsülettel kezeljék majd az akkorra megvénült, megrokkant jelenlegi lelkiismeretlen döntéshozókat.
Pintérné Baksa Zsuzsanna elérhető: pinternebaksazsuzsanna@gmail.com
Petíció a kötelező helyett választható oltási rendszerért.
A „Kötelező helyett választható oltás” Mozgalom honlapja és Facebook-oldala
Előző rész: Felelőtlen oltástagadó vagyok?
A cikk forrása. A kép csak illusztráció.
Trishna – avagy az Életfeladat (Mi a Sorsod?)
Trishna egy szép, fiatal, indiai lány neve, egyben egy tartalmas film címe is.
A sztori röviden: a lány megismerkedik egy fiatal, gazdag fiúval, Jay – el. Balesetet szenved, és mivel anyagilag bajba kerül, a fiú segít neki és a családjának: munkát ajánl. Trishna elmegy a hotelbe dolgozni, egymásba szeretnek a fiúval, szeretkeznek és Trishna gyermeket fogan. Megijed, és elmenekül.
Ezt később Jay – úgy vélem joggal – zokon veszi. Ilyen fontos, kettejüket érintő kérdést miért dönt el egyedül a lány? Miért nem ad esélyt a helyes döntésre annak az embernek, aki nélkül ez az új élet el sem kezdődhetett volna, és akivel immáron közös felelősségük lenne a gyermek vállalása és nevelése? (Sajnos a való életben is manipulálnak, önzésből vagy félelemből bánnak néhányan a nők közül helytelenül ezzel a fontos információval. Bár akkor meg kell említenem a felelősségüket nem vállaló fiatalembereket is, akik tetteikkel vallják: a Férfi NEM a felelősség embere. De akkor mié?)
A fiú utánamegy és megtalálja. Elhívja magával, és Bombay-ben együtt új életet kezdenek. Modern, nyugati mintájú, külső kötöttségek nélküli életet élnek. Szeretkeznek, élményeket keresnek, a fiú pénze eltartja őket. Filmforgatásban vesznek részt, Trishna táncolni tanul. Az idill Jay apjának betegségével ér véget, aki agyvérzést kap. Jay úgy indul el, hogy megmondja apjának Trishnával való viszonyát, valószínű hozzájárulását akarja kérni a házassághoz. Trishna boldog, látszik, álma teljesült.
Álljunk meg itt egy pillanatra! A film a tipikus patriarchális férfi-nő viszonyt modellezi. Trishna engedelmes, tisztelettudó és szép. Végig a fiú kezdeményez, de nem erőszakos, csak férfimód erős. Ő dönt fontos kérdésekben, és a lány követi őt. Jay tekintettel van a lányra, igyekszik teljesíteni az álmait, de azoknak határt is szab. Például kijelenti Trishna helyett, hogy az nem akar hivatásos táncosnő lenni. (Én ezzel nem értettem egyet, oké, legyen az ember domináns, de kellő ok nélkül ne korlátozza a másikat. Lehet, meg néha kell is, de annak elfogadható oka legyen.)
Minden másképp alakul.
Jay-nek vissza kell térnie vidékre apja helyett igazgatni a szállodákat. A modern, liberális szabadságeszmény ütközik a konzervatív, hagyományokhoz hűvel. Bár a pár bizonyos vonalon bűnös életet élt – folyamatosan paráználkodtak – de egyébként őszintén szerették egymást, és végül rendezni akarták kapcsolatukat. Világos, megfelelő hozzáállás kell ehhez, főleg a fiú részéről – az ő ösztönei poligámak – de igazi, nagyon veszélyes, társadalomromboló bűn szerintem nem történt. A rossz példaadást kivéve, mert esetleg mások is követik őket, akik viszont már nem ilyen stabilak belül. Ahol házasságkötés előtt lesz gyerek, és egyikük a később problémák miatt kilép a kapcsolatból. (És ez sokszor a nő! Bár emögött is összetett gondok húzódhatnak meg, ezt nem elemzem most.) Tettével magára hagyva a másikat, aki szexuális és érzelmi magánya miatt további bűnöket követhet el, és a távozó akár meg is foszthatja egyik szülejétől a közös gyermeket. EZ már mindenképpen rombolná a társadalmat. Na, vissza a történethez!
Jay a vidéki környezetben nem vállalja Trishnát. A lány titkos szeretővé degradálódik, és személye, jogos, női mivoltából eredő igényei egyre kevésbé számítanak. Jay eddigi egészséges dominanciája betegessé erősödik, megalázó dolgokra veszi rá a lányt, végül meg is erőszakolja.
Mindketten ludasak. Jay gyáva – bakker, egy férfi! Nőnél is gáz, de férfiben… – és figyelmetlen. Nem néz szembe vele, mit művel. „Én gondoskodom a lányról, függ tőlem, a hatalmamban van, azt teszek vele, amit akarok” – ha nem is vallja be magának, de ezt gondolja, eszerint él. A végén Trishna sír a szexuális aktus alatt, és erre sem reagál! Holott állítólag szerelmes a lányba! Nem őszinte magához, nem teszi fel a kérdést: merre tartok? Mit csinálok valójában?
És bizony Trishna is vétkes. Elhanyagolja belső igényeit, „orrvérzésig” engedelmes, értelmezésemben bizony nem teljesíti Isten akaratát. Az igény, hogy a férfi „felemelje” magához, asszonyává tegye, és elkötelezze magát mellette, nem pusztán a szíve vágya (egyébként pusztán így is tiszteletre méltó, hiszen nem egyszerűen birtokolni akarja Jay-t, hanem hűségben szeretni mindhalálig), de a leendő gyermekeik, és így a társadalom érdeke is. Jay erejét, képességeit, vezetői adottságát latba kell vetnie ezért a formálódó kis közösségért: a családjáért. Amíg csak szükség van rá, vagyis halálig. Cserébe szeretetet és tiszteletet kap. EZ Isten akarata, úgy vélem. A Biblia erről ír. (Persze ez pusztán tekintélyi alapon nem megy, a szívnek is hajolnia kell felé. És önként, nem kényszerből.)
Mindketten elhanyagolják Trishna jogos igényeit. Egyikük sem hallgat a nő lelki természetében megszólaló Istenre. És Isten könnyen félreállítható – mivel félreállíthatatlan. Az Ő szelíd, halk hangja soha nem szűnik meg szólongatni az embert, mindig a következő lépésre. Akármilyen mélyen is temeti el Őt az ember magában. Jay és Trishna félnek, és lelkileg kényelmesek. Meggyőződésem – jó ez most gáz, hiszen ez nem történt meg, forgatókönyvíró írta meg a történetet – életfeladatuk lett volna a vidéki környezetre pozitív hatással lenni. Példát adni, a bár nem tökéletes, hiszen némileg szabados szexualitású, de mégis emberi módon haladó kapcsolatra. A férfi és nő egyenlő értékéről, akkor is, ha hagyományos szerepet visznek a családon belül. Hogy az alávetettség nem lenézendő, a dominancia nem túlértékelendő. Értékes lehet a családért mindkettő, és tiszteletreméltó, ha valaki készséges lélekkel hordozza. Mert bizony, teher is, meg öröm is a hagyományos férfi, illetve női szerep. Nem olyan rossz az, ha valaki hordozza az embert, és óvja. Ma sokszor nem annyira konkrétan, inkább potenciálisan. A rendőrség általában jó munkát végez, és a legtöbb magyar ember általában törvénytisztelő. És ma már fontos, hogy a hordozott szabadsága kellően tág teret kapjon. Egyébként azt is el tudom fogadni, ha a feminista családmodell valósul meg, és azt az erős nő irányítja, a férfi pedig aláveti magát ennek. HA mindenki harmóniában éli ezt meg. Mert a cél a családi harmónia, és nem a patriarchális, feminista, vagy éppen emancipált minta megvalósítása. Ha az kell a békéhez, akár évenként is lehet váltogatni a modelleket. Engem a hideg víz ver ugyan ki minden mástól a patriarchális modellen kívül, de ez én vagyok. Mások úgy élnek, ahogy akarnak.
Ismét a film.
Az érzelmileg és szexuálisan végletekig kihasznált Trishna végül megöli Jay-t. Tipikus példa az ÉRTHETŐ de HELYTELEN tettre. Trishna lelke tele kínnal. Ez a mély belső fájdalom teljesen leköti figyelmét, és bizony elfeledkezik arról, hogy nincs egyedül ebben a kapcsolatban továbbra sem, még ha úgy is érzi. Talán itt az ideje – bármilyen nehéz is, ilyen fájdalmas állapotban, de bizony pont ezért ő a legérdekeltebb az előrelépésben – komolyan Jay felé fordulni. Megpróbálni megérteni őt, másképp elérni és bölcsebbé válni. És megint: őszinteség. Magához, és Jay-hez is. Mi történik velünk? Félünk? Jay, a magabiztos férfi is? Mi a megoldás? Jó az az engem (állítólag) szerető férfinek, hogy én ebbe tönkre megyek? Hogy gyilkos düh van bennem? Hogy ez lassan már-már kitöréssel fenyeget, és majd neki lesz a legfájdalmasabb, hogy a szeretett nő fogja váratlanul megölni? Hogy az ő férfiúi méltósága lassan a porba hanyatlik? Ahelyett hogy egy szál karddal (kapcsolatuk igazságával és szépségével) felvenné a küzdelmet a világgal (a felszínes, ítélkező magatartással szemben) ami Férfihoz méltó tett – gyáva, gerinctelen puhányként kiszolgáltatott kedvesét gyötri a gyilkosságig?
Végül Trishna hazamegy, és békés arccal részt vesz családja életében. Ezen a ponton szimplán hülyének, vagy őrültnek gondoltam. Hogy képes erre? Aztán kiderült. Az eltemetett bűntudat szépen kezdett előjönni, a bűntől való megtisztulás vágya (éneklő gyermekek látszanak a filmben előtte, itt hat az elveszett ártatlanság fájdalma Trishnára valószínű) kiviszi a lányt a faluból, és egy fa alatt ugyanazzal a késsel megöli magát, amivel a fiúval is végzett. Trishna és Jay megbuktak életük feladatában. (Biztos kapnak másik lehetőséget – ha van újjászületés. Ha nincs – a kereszténység ezt tanítja – Isten irgalmában bízhatnak Mennyország ügyben. Legyen hármójuk dolga ez már. Isten HIHETETLENÜL megértő, de nem a végtelenségig elnéző.)
Az utolsó gondolatom ennek a szép és nagyszerű filmnek kapcsán: bátornak kell lenni, és kockáztatni kell időnként!
Honnan vették Trishnáék biztosra, hogy mindenki ellenük lesz? Ki tudja, mivé érlelte volna őket személyenként, és családjukat összességében is a kiállandó ellenszenv? Vajon hányan álltak volna melléjük, főleg, ha látják kitartásukat, hitüket, erejüket, és egymás iránti, valószínű mélyülő szeretetüket? Hány hasonló házasság (nem pusztán parázna! Bár persze az is. Tiszteletet, szeretetet és belülről fakadó szabadságot adó) köttetett volna?
Küzdjünk azért, amiben hiszünk! Szükség van rá. A világnak is, nekünk is.
;-)
Zoli