Ágostont régóta ismerem. Kisiskolás korunkban ő volt, aki mellett óvatosan kellett elmenni, mert könnyen válhatott az ember egy erőpróba alanyává: kaphattunk kettőt az arcunkba. Amennyire én tudom, nem volt könnyű neki otthon, szóval vadságának oka volt. Aztán pár hónapot együtt szolgáltunk a katonaságnál. Akkor kezdett először derengeni nekem, hogy lehet vele értelmesen is beszélni. A leszerelési bulit már együtt tartottuk.

Pár hónapja lettem rá figyelmes, hogy Facebook oldalán sorra osztja meg saját készítésű ételek fotóit, és a képeket, ahol fia, vagy a fiával ő látható. Meg kellett tudnom, mitől lett az egykori vadócból ennyire gondoskodó, gyengéd férfi.

Némi unszolásra ráállt, hogy egy villáminterjúban mesél az életéről.

–          Csodálkozom, hogy nő sosem látható a képeiden. Mi ennek az oka?

–          Egyszerű: a fiam édesanyja már nem része az életünknek.

–          Hopp, akkor te egyedül állsz helyt otthon? Kezdjük az elején! Hogyan ismerkedtetek meg?

–          Semmi  különleges sztori, egy buszmegállóban találkoztunk először.

–          Megszólítottad, és ment minden a maga útján. Hogyan kezdődtek a gondok?

–          Nem voltak gondok. EGY gond volt. Egy félrekacsintás. De az alaposan.

–          Ha jól értem, nem kapott második esélyt, ezek után eldöntötted, hogy kész, vége?

–          Nézd, Zoli, úgy gondolom, a hűség az hűség. Eszem ágában nem volt azon gyötrődni, hogy éppen miért késik hazafelé, őszinte – e velem, lehet-e számítani rá itthon? Igen, eldöntöttem, hogy vége.

–          Házasok voltatok?

–          Nem, véletlenül sem. Nem bíztam annyira benne, de a mai világban sem. Ha azok lettünk volna, nagyot buktam volna. Nagyon a nőket támogatja a férfiak rovására a családjog.

–          Mennyi idős volt a fiatok akkor?

–          Három éves.

–          Elég szokatlan, hogy szétváláskor az apánál marad a gyerek. Itt hogyhogy így történt?

–          Mert én a gyerek érdekeit tartottam és tartom szem előtt!

–          Vagyis ezt te küzdötted ki.

–          Pontosan. Az én gyerekemet ne nevelje más!

–          Az anyja könnyen lemondott a fiáról?

–          Mit mondjak? Ő ilyen. Mondjuk nem bántam, szerintem így volt jó mindnyájunknak.

–          Szerintem nagyon bátor lépés volt egy három éves gyereket vállalni egyedül.

–          Az apja vagyok elvégre.

–          Akad segítséged? Mégis pénzt keresel, háztartást vezetsz és neveled a gyereked. Szülői értekezletek, tanszerek beszerzése, közös játék és munka…

–          Nincs, de már nem is kell! Tíz éve csinálom. Alaposan beletanultam. Az igaz, hogy a fiam jobban ismeri a munkám, mint a legtöbb barátom – egyszerűen rengetegszer vittem magammal. Így tudtam megoldani, hogy együtt legyünk, és enni is legyen mit. Estig meló, aztán hazaérünk, még nekiállok főzni, mosogatni. Fáradt vagyok, de hozzá lehet edződni. Kell is. Reggel először én kelek, hisz anyja helyett anyja is vagyok. Szendvicskészítés, gondoskodás, hogy időben minden meglegyen: fogmosás, suliba érkezés, táska bepakolva, rendesen reggeli. Nap mint nap. De szeretem a fiam, és elmondhatom: már rég átvészeltük a nehezét!

–          Nagyon ragaszkodtok egymáshoz, gondolom.

–          Így, ahogy mondod!

–          Menet közben tanultál meg pl. főzni?

–          Nem, már gyerekkorom óta tudok. Emiatt nem estem kétségbe, mikor rám maradt minden. Én választottamezt az életet, és tudom, hogy jól döntöttem.

 

;-)

Zoli