Két erő közt látom feszülni a mai világot, és így hazánkat is. Az egyik egy felforgató, szétziláló és mindent a feje tetejére állító, míg egy másik a rendet és rendezettséget védő, tradíciókhoz ragaszkodó vonal. Önmagában egyiket sem látnám rossznak, mert olyan korban élünk, amely felkavar mindent, mi ezer éveken át nyugodni látszott, és a maga módján nyilvánosan, vagy látensen beilleszkedett társadalmaink működésébe. Ezáltal sokmindenre fény derül, s ha sokszor szenvedve is, de sokkal bölcsebbek lehetünk, türelmesebbek, mélyebben látók és szeretetteljesebbek, mint őseink. Megérthetjük, hogy ahova tilalomfát tettek, miért tették, vagy ahol a korábbi korlát hatóideje lejárt, ott eljött az ideje továbblépni, új szellemi területeken megvetni a lábunk, és begyakorolni az ottani élet szabályait, hogy otthonra leljünk ott is.
Másrészt a már meglévő jót tisztelni kell, az új értékeket összeépíteni a régivel, és növekedni; ha lehet, nem lóugrásban haladni, mert könnyen mocsárba tévedhetünk. Itt jönnek szerepbe azok a személyek, akiket Őrzőinknek nevezek; akik segítenek, hogy a szabadság káoszba ne forduljon, minden nap alapvetően rendezett világban ébredjünk, és a meglévő jó átmenekítődjön a következő generációnak, akik tovább építik az emberséget, az Emberiséget. Rendőrök, tanárok, politikusok, mozgalmárok, vagy mint most: az ifjúság bizonyos tagjaiért dolgozó személyek ők.
Beszélgetőtársam Pados Zsolt, aki a Vas megyei Gyermekvédelmi Szakszolgálat vezetője, és mint magánember adott interjút.
– Zsolt, kérlek, pár szóval mutasd be magadat, ki s mi vagy te, és mióta dolgozol a gyermekvédelemben!
– Műszaki pályáról jöttem a gyerekvédelembe, motivációm volt, mivel már a szüleim is humán beállítottságú emberek voltak. Védőnő, és művelődési ház vezető. Egy baleset is közbeszólt, és tanárként kezdtem dolgozni utána, mint hivatásos pártfogó. Akkor ezt az intézményt Gyivi – nek hívták. Nagyon ismert volt. Ez a szocializmus ideje még. Olyan gyerekekkel foglalkoztam, akiknél tartani lehetett a bűncselekmény elkövetésétől, és a megelőzésben volt szerepem. Illetve már követtek el bűncselekményt, de az Állam azt mondta, hogy nem büntetünk, hanem új esélyt adunk. Az intézménynek és dolgozóinak nagy tekintélye volt. A pártfogó szavára állása lett a fiatalnak, ha segélyt kért a családnak a pártfogó, az a család kapott. Sokkal hatékonyabb volt a munka, mivel a szocializmusban pl. kötelező volt dolgozni, másrészt a pártfogó személye, mint az állami apparátus kis csücskének, de hozzátartozó csücskének munkása garanciát jelentett a pártfogoltra nézve. Nem sírjuk vissza a szocializmust, de akadtak dolgok, amik jobban, vagy sokkal jobban működtek, mint ma. És van, ami ma jobb. A Valóság mindig árnyalt.
1990-es években a rendszerváltással a Gyivi – s háttér hirtelen hátrány lett. Sok jelentkező volt a relatív kevés állásra, és a Gyivi – ből jöttek füle mögött volt valami. Miért őket vegyék fel? A munkánk hatásfoka a végén a nullával volt egyenlő, önmagukban a pedagógiai eszközök kevesek, mert ha adott esetben: pénzt, élelmiszert, tárgyi szükségleteket nem tudom segíteni kielégíteni, a szép szavak már süket fülekre találnak. Munkát tudjak adni, és ez már lelki segítség is az egyénnek is és a családnak is. Más a társadalmi megítélése egy dolgozó vagy egy nem dolgozó embernek, és a családjának is. Magukra is másképpen gondolnak.
– Egy gyors kérdés: ti, segítők, hogyan dolgoztátok fel ezt az erős és negatív váltást?
– Zavarodottságon kellett átmenjünk. Tudnod kell, hogy a Gyermekvédelem az elsők közt van, ahol a társadalom változásai rögtön lecsapódnak. A szociális területek általában ilyenek. Hiszen ezek a szakterületek a legkiszolgáltatottabbakkal foglalkoznak. Akiknek nincs védelmük a negatív hatások ellen. Ezért hatalmas kihívás a Gyermekvédelemnek, hogy azonnal tudjon reagálni a változásokra, vagy nem alkalmas funkciója ellátására. Ami nagyon nagy gond a társadalommal és a vezetőinkkel is, hogy a felszínen mozognak, és az ott megmutatkozó problémákra reagálnak. Holott a „jéghegy” nagyon nagy része a felszín alatt van.
Nos, én 91’-ig bírtam, akkor váltottam, mert nem volt értelme, alapvető változtatások nélkül. Akkor alakultak a Családsegítők, és a munkatársaimmal Vasváron mi hoztuk létre a második ilyen intézményt a megyében. Alapvetően más volt, mint amit itthon addig megszoktunk. Főállású, professzionális segítők álltak be a családok mellé, személyes jelenléttel és szaktudással. Addig hatósági eszközökkel, pénzzel, társadalmi folyamatok segítésével próbáltak segíteni. De ez már egy ideje nem ment. Fontos, hogy a család kéri a segítséget, nem megoldást, hanem segítséget kap, és a segítő kapcsolódik a Családsegítőhöz, amely tovább a magasabb szintű apparátus felé. Van szabadsága a segítőnek, anélkül nem is megy, de az önkényes megoldások ki vannak szűrve. Volt pl. ingyenkonyha, családterápia, egyéni terápia, szociális munka, de minden kapcsolódott az önkormányzathoz. Ma is látok ebben fantáziát, mert alapvető változásokat lehetett és lehet elérni. Nagyon nagy gond, hogy rengetegen nem is akarják az előrelépést. Az eredménye kellene, de a szükséges munkát már nem akarják beletenni. Nos, akkor, a kilencvenes évek elején egy erős krízishelyzet volt az országban, akkor sokan akarták a változást, hatékonyabbak voltunk.
Aztán engem „elcsábított” a Karitász, majd visszatértem, mivel közben megszületett a 1997-es törvény, mely nagyon komoly joggaranciákat jelentett a Gyermekvédelemnek, és erős lökést adott az ügynek. Meglehet ehhez már az Európai Uniós csatlakozásunk közeledte kellett, és mindenképpen ma is modern jogszabályt tettek le az asztalra a törvényhozók. A gyermek van a középpontjában. Más intézményrendszer, más látásmód – ez a tömör lényege a törvénynek. Hatalmas nevelőotthonok helyett pl. kisebb, családias környezet biztosítása; kitisztázta a feladatköröket a törvény. 1999 szeptembere óta dolgozom itt, mint intézményvezető.
– A „Máról”, a mostani helyzetről mi a véleményed?
– Ma az egyéniségre szabott és a valódi világtól csak a szükséges mértékben lehatárolt nevelés számít helyesnek. A társadalomban éljen a gyerek, amennyire lehet. De ma már ott tartunk, amikor ez nem elég. Egyre több olyan gyereket látunk, aki ilyen gyermekotthonban él, ami szinte teljes mása a megszokott családi környezetnek, vagyis nevelik, tanul másnapra, pihen, törődnek vele, személyes figyelmet kap. Viszont arra van törekvés, hogy az iskola ne csak oktasson, de neveljen is. A mostani kormány is oktatási törvény helyett köznevelési törvényt alkotott. Én ezzel nagyon egyetértek. A gyerekvédelemben is nevelni kell a gyerekeket. Gondjuk a lelki sérülések, elhagyottság és kemény csalódások, de egyben a társadalomba való beilleszkedésükre való felkészületlenségük is. Magyarul, neveletlenek.
Nagy kérdés: neveljünk, de mire? Mi számít értékesnek? A világ értékválsággal küzd. A felnőttek zavarodottak. Kinek van tekintélye, hogy megmondja: mi jó és mi rossz? MI AZ ÉRTÉK? Egy liberális embernek más, mint neked vagy nekem. A szemléletéből és gondolkodásmódjából ez teljesen logikusan következik. Meglehet, nem tudunk vele egyetérteni, de megérteni nem lehetetlen. Rendben van: számunkra szép és gazdag világ, mind jól elvagyunk a saját köreinkben, de a gyerek? Neki stabil világ kellene, ő ebben a számára kaotikus világban elveszik. Saját szülő nincs, aki képviselne egy irányt, tehát a nevelőszülőknek, gyermekotthonoknak kéne ezt megadni. A nevelőszülő ezt képes is megadni, de gyermekotthon már nem. A nevelőszülők száma pedig kevés, és nem is alkalmas rá mindenki. Sokkal nehezebb feladat, mint hagyományos szülőnek lenni.
– Ha jól tudom, ahol a személyes és egyéni odafigyelés elvész, „tömegbe” verődik az ifjúság, mert abba kell, és ott a legerőszakosabb, leghangosabb lesz, aki a mintát adja.
– Igen, a fiatalokra ez teljesen jellemző. Most képzeld el a gyermekotthon helyzetét! Nevelni kéne! Van öt – hat kolléga, akitől nem kérdezik meg, hogyan élsz, csak azt, van – e végzettséged a munkához. Dolgozik, és – mit nyújt, mit mutat, hogyan nyilatkozik meg? Milyen elvek köré rendezi az életét, amely a munkahelyén is meg fog mutatkozni? Pista bácsi a faluból, akinek Mariska néni otthon vigyázzban áll, mást hoz, mint Éva, a nagyvárosi fiatal, értelmiségi és felszabadult kolléganő. És a két véglet közt még van három-négy másik árnyalat, és az a kérdés, ez az öt-hat ember mi a fenét fog tudni kezdeni a gyerekkel? Milyen irányokat mutatnak a gyereknek, és a gyerek hogyan igazodik el köztük? Fel tudja – e készíteni ez az öt ember az Életre a gyermeket, hogy a társadalomba beintegrálódjon – amit Éva átalakítana, Pista bácsi lerögzítene – hogy hasznos és boldog, és boldogulni képes tagja legyen?
Nekem a problémám, hogy ezzel a kérdéssel a gyermekvédelemben SENKI nem foglalkozik. Foglalkoznak vele: hova lehet elhelyezni a gyereket, mert kevés a hely, foglalkoznak, hogy milyen speciális ellátásba kell részesíteni, de értékeket, amelyek kiállják az idő próbáját, személyes törődést, amibe évtizedek múlva is kapaszkodhat, nem kap, akkor VÉGÜK VAN. Ez nincs a gyerekvédelemben – mert nincs a társadalomban sem. Olyan eszméket követünk, amelyek lassabban, vagy gyorsabban, de válságba, mélyebb válságba és szétzilálódásba visznek. Ezért állítom, hogy a gyermekvédelem is válságban van, és a funkcióját nem látja el.
Ahol egészséges család van, ahol a gyerekek felnövekedhetnek – akkor növekszik és épül, fejlődik a társadalom. Ilyen egyre kevesebb van, ezért rengeteg hatásnak van kitéve a gyerek, hatalmas a gondolati, szemléleti szabadság, ami azért gyerekek esetében, akiknek biztos belső iránytűjük még nincs – nagyon nagy hátrány. Nagyon nagy. És meg kell említeni, hogy a sok hatás közt van, ami kifejezetten káros, eleve pusztító, és olyan is, ami jószándékú, de nem végiggondolt, így végül ez is romboló, és viszályára forduló, és ami épít, az sokszor kezdetben nem vonzó, mert áldozatot kér, és hitet meg bizalmat. Ami viszont egy szétzilálódó, magát féltő, magát őrizgető egyedekből álló közösségben éppen a legkevesebb.
Ma a szabadság az emberek istene. Mindent bízzunk az egyénre, majd ő eldönti. Csakhogy az egyén (ha gyerek még igazán nem is az, még csak tart afelé) maga sincs olyan helyzetben, állapotban, hogy éretten dönthessen, meg iszonyú teher és felelősség tízmillió kérdésben tudatos döntést hozni. Miközben meg kell élni (ki kell fizetni a számlákat), támogatni kell a családot, ki kell jönni a szomszéddal, a munkatárssal, és akkor még eszmehegyekkel bombáznak, ott is, ahol nem várod, az esti sorozatodban, akár a gyerekcsatornán, a híradóban, nem a hírrel, hanem a tálalásával, lehetőleg érzelmeket kavarva, mert arra mozdulunk. De ez sokszor üres mozgás, és a lényegtől visz el: itt, most, ma mit csináljak, hogy boldogabb legyek, és ne csak én, de körülöttem mások is? És TARTÓSAN legyek boldog.
Ezért a liberalizmus itt bukik meg, (ami egyébként sok szempontból szép eszme) mert az emberek nincsenek azon a tudati szinten, mint amit az eszmét megfogalmazók feltételeznek. Egy a szabadságra valóban kész embernek nagyon magas fokon kell erényesnek lennie, különben az egyébként tényleg megdöbbentő mértékű szabadsága (főleg belső szabadságot értek ez alatt, mert minden lényeges belülről indul) egyszerűen elsodorja. Itt a „ne árts!” már régen kevés. A „segítem a másikat, akár a korábbi ellenségem is, kivéve a hülyeségben”, kell. És közben: építem magamat, mert magamat is kell szeretni.
Mondok példát, Zoli. A gyerek megköszöni, és nem akar onnan eljönni, hogy olyan intézménybe vittük, ahol zártság van, és nem lehet kimenni. És ezt elmondom, nem hiszik el az emberek. Pedig így van. Miért? Mert érzi a gyerek, hogy a korlátok védik is. Kikerül, jönnek húszan, drogoztatják, elviszik balhékba, ha lány árulják, ha fiú, kihasználják, lehúzzák pénzzel, bűncselekményben bedobják áldozatnak, ami példa hirtelen eszembe jut. És ezt tudja a fiatal, mert nem hülye.
Mivel a belső struktúrái még kialakulatlanok, ezért hálás a napirendért, hogy dolgot, feladatot és szabadidőt adnak neki, és életét meghatározza egy REND. Amibe ő is figyelembe van véve. Pl. ha teljesít, kimehet, ha nem teljesít, nem mehet ki. Tehát teljesen nincsenek elzárva a világtól, de erről már beszéltünk. A teljes körű szeparációt a szocializmusban már kipróbálták, „fényesen” megbukott. Van olyan gyermekotthon, ahol a viszonylagos szabadságmegvonás működik (hívjuk nevelési felügyeletnek). Sokan mondják, ez felháborító, mert a szabadságjogok így és úgy. Megint magam ismétlem – el ne aludj! – annak tudunk szabadságot adni, aki ezzel tud élni. Aki tud teljes erővel rohamozni, és okosan fékezni egyaránt, utat törni és alkalmazkodva utat keresni ugyanúgy. Van némi tapasztalata, megbízható rutinja, amire tovább építkezhet élete során. De ha ezzel visszaél, SŐT, mások élnek vissza az ő hátrányára – az a gyermek ellen van. És álljon elém, aki mást mond! Vagy mer mondani!
Ezért hirdetem, amerre járok, hogy a mai magyar, de inkább az európai, minket is beleértve, társadalom képmutató, nem igazi közösség. Azt mondja, a gyerekjog, meg gyerek, meg a gyermek az isten, és a gyakorlat teljesen más (csak néha nem) de ezzel a ténnyel szemben szinte totális a vakság. És nem fél éve, hogy azt lehessen mondani, még friss a rendszer, be kell járatódnia, hanem évek, sőt talán évtizedek óta.
Mert a gyerek érdeke más, mint a róla gondolkodók állítják. Ők a kedvenc eszméiket és vágyaikat plántálják a gyerek közelébe, miközben a gyereknek játékra, tanulásra, személyes törődésre, és ebből fakadó biztonságra van szüksége. Ma a szabadság NEM a biztonságot jelenti, még a felnőtteknek sem. Amennyi pénzt ráköltünk a rendszerekre, sokkal többet kilehetne hozni belőle, de a nevelőszülői modellek mellett, zártabb intézményekre is szükség van. Mert ott meg tudom védeni a gyereket.
Konkrét példa, elrettentésül: egyik intézményünk, ma ott tart, hogy az egykor bekerült gyerekek nem voltak olyan rossz állapotban, mint ma. Mert egymást viszik bele a dolgokba, olcsó drogokhoz jutnak, eleve ők a célpontjaik a dílereknek, helyükbe viszik, a díler nem büntethető, mert a szer nincs tiltólistán, az összetevőket olyan gyorsan változtatják, hogy az apparátus azt követni nem tudja, kínai eredetű leginkább, „herbál” névvel árulják, vagyis gyógynövényi alapanyagok vannak benne, ettől még kevésbé üldözhető, de amivel ezt átitatják, az már nem gyógynövényi; az idegrendszerre hat, nem ismerjük, milyen hatása van, pszichésen, vagy fiziológiailag, és néhányan már belehaltak. Egy lélegzetre ennyi. Egyik gyerekünk vért hányt, a másik ön és közveszélyes lett, a rendőrre rátámadt, a kórházi személyzetre, a kollégámra, a másodikról ki akart ugrani, majdnem meghalt. Kérlek, Zoli, válaszolj nekem őszintén: mit szeressek én ezen a SZABADSÁG –on? És még azt sem tudjuk, mivel állunk szemben, mit okoz, hova vezet, ha csak egyszer is érintkezésbe kerül vele a gyerek. Mert a marihuánát legalább ismerjük. Mit okoz, hogyan bomlik le, mennyi idő alatt ürül ki, mik a visszamaradó tünetei. De ennél?
A függés biztos, a leépülés biztos, ez minden drognál így van, intellektuálisan – van tapasztalat rá, sajátkézből – erős leépülés következik.
(folyt. köv.)
Zoli