Címke: Pados Zsolt

Őrzőink (1) 2. rész

Pados Zsolt

Pados Zsolt

Pados Zsolt, a Vas megyei Gyermekvédelni Szakszolgálat vezetője adott magánemberként interjút lapunknak. Az első rész Őrzőink (1) névvel keresendő a keresőben.

–  A függés biztos, a leépülés biztos, ez minden drognál így van, intellektuálisan – van tapasztalat rá, sajátkézből – erős leépülés következik.

Mit teszünk? Meg kell védeni a drogtól a gyereket – ez az első lépés. Büntetőjogi. Ha ezt nem tudom, a gyereket zárom el a veszélyes világtól. Ismétlem, nem teljesen, de ellenőrizhető kapcsolata legyen vele. Mert Ikerváron a bejárathoz jön a díler, elhajtani nem tudom; feljelentettem: kiröhögött. EZ VOLT, Zoli.

És ez nem elég, mert a rosszat blokkolni mindig kevés. Helyette adni kell valamit, ami építő és örömteli. Tanulnak, de nekik leginkább speciális tanulás, tanulási terv és foglalkozás kell, meg a szabadidejüket strukturálni. Nem túl mereven, de csellengők ne legyenek.

Nevelőszülők kellenének. NAGYON kellenének. Rengeteg támogatást kapnak, és még sincsenek. Anyagi, lakhatási, stb. támogatást. Itt, nyugaton és tőlünk nyugatabbra is gond az elidegenedettség.

A tipikus mai, modern átlagmentalitás: maradok a saját köreimen belül. Dolgozom, család, barátok, privát örömök, és kész. A koldus mellett elmegyek, a segélyszervezeteket nem támogatom, még a politika is annyiban érdekel, hogy a sör mellett elvitatkozom a félinformációimról, de szavazni már nem biztos, hogy elmegyek. ÉS büszke vagyok magamra, hogy jó ember vagyok. Valamennyire persze, de sokszor lusta, közömbös, kényelmes. Illetve annyi energiát ölök a személyes életem különféle igényeinek kielégítésébe, hogy már nem is jut a körülöttem élők számára. Közterhek nem érdekelnek: amiből tudom, kivonom magam, mert az mind idegeneknek megy, csak azt nem gondolom végig, hogy azok az idegenek azok, akikkel egy utcában lakom, köszönünk egymásnak, együtt utazom a vonaton, akik mellett elsétálok az utcán, várok a moziban vagy a fodrásznál. Emberek, mint én.

– No, igen. De visszatérve a gyermekgondozásra: Kelet – Magyarországon, ahol nincs ilyen jó világ, több a nevelőszülő. Biztos a pénz miatt is, de ott jobban tudják az emberek, hogy függnek egymástól. Hogy szükségük van egymásra.

Mit gondolsz arról, hogy ha beszélgetni kezdenének egymással a különböző felfogást képviselő csoportok, valamiféle megegyezés legyen a közös értékrend kapcsán? Pl. a kereskedelmi televíziók, amelyek nagy hatással vannak az emberekre: az egyházakkal, a közszolgálati televíziókkal.  Ha legalább beszélgetnének egymással.

– Igen, ez kéne, folyamatos beszélgetések, tárgyalások a különböző ideológiai, politikai oldalak között..

Amit tettek is követnének.

kézfogás– Igen, de még ez sincs. Meghallgatni, és tisztelettel (!) nem tudjuk egymást. Inkább erősíteni a saját tábort, lehetőleg túlkiabálni a másikat, ilyen tv az egyiknek, olyan rádió a másiknak… és a politika hevíti is ezt. Mert ma itthon nem arról szól, hogy figyeljünk a másikra is, ami értékes, ismerjük el, ha engedi, vegyük át, mint az ő ötletét (és nem sajátnak feltüntetni). Ma az van, ha a másik oldal bármilyen jó törvényjavaslatot ad be, BÁRMILYEN jót, mert ő adta be, el kell sikálni. Ha a politika így működik, amely példát ad, akkor nem vitás, hogy a társadalom sem lesz jobb. Ez nem kérdés.

Tendencia a másik lehúzása, feketítése, emberileg lejáratása. Nem azt mondom, az enyém jó, ezért meg ezért. A másik maga, és amit mond: rossz. CSAK rossz. Éppen csak ördögnek nem nevezzük a szemben lévőket. Ők meg persze minket. Vidám Magyarország.

– Vitakultúránk nincs. Nyugaton ez jobb. Összességében nehéz hinni a javulásban, mert a hozzáállás nem olyan. Nincs bocsánatkérés, megbocsátás, a másik igazának elismerése, példa az árnyaltabb megközelítésre. Egyszerűsítés van: minden fekete és fehér.

Én is azt látom, hogy a nagy politikai és ideológiai áramlatok a felszínen korcsolyáznak. Amikor a konkrét valóság, és az azzal foglakozó szakemberek, tudósok, kutatók megszólalnak, hogy amit oly hévvel hirdetnek, azt a valóság azért annyira nem támasztja alá, ők nem kapnak publicitást. A mélységbe, a konkrét hétköznapok szintjére igen kevesen szeretnek leereszkedni. Nem is könnyű, mindig időt és energiát követel, de a Valóság, amire építeni lehet, csak így tárja fel magát.

– Meg a bűnbak nyújtása. Gyere, adunk neked célpontot, amire ráüvöltheted minden sérelmed és haragod és fájdalmad. Ami átmenetileg könnyebbülést hoz, csak megoldást nem. Nem a széppel és igazzal vonz, és az épülés, fejlődés lehetőségével, hanem farkasfalkát formálnak, ami az erő érzetével tölti el a hétköznapok taposómalmában önmagát sokszor kicsinek és jelentéktelennek megélő embert. De mi van utána? Tudjuk – semmi jó. Mert a hangadók sem néznek túl sokszor pillanatnyi érdekeiken.

Meg az alap hozzáállás: harcoljunk a rossz ellen! Miért nem: építsük a jót! Mindkét oldalra igaz: konzervatív, liberális, úgy látom, egy kutya ebben a kérdésben.

Mert még ha morcos: akkor is Szép

Mert még ha morcos: akkor is Szép

– Zoli, mind emberek vagyunk. Mind sebzettek. A pápától kezdve Irina Sevcsenkón, a Femen szélsőséges feminista szervezet vezetőjén át, tehozzád. Vagy hozzám. Ki beszél ma szépről? Ki tudja ma, mi az, hogy: Szép? Hogy ez fontos, jelentős? Persze, elhagyható, de drágán megfizetünk érte. Hogy örülni kell, pihenni kell; kiegyensúlyozott, természetes ritmusú életet kell élni? Divat: a gyerek az eleve agyonkoptatott farmerját összevagdossa, mert ez a divat. Nem hordanak öltönyt az emberek, alul lepusztult farmergatya, felül zakó. A nők nem vesznek fel szép nadrágot, csinos szoknyát, ami megmutatja a formás fenekük, meg a szép csípőjük, hanem olyat, amiből kilóg a fenekük és a hasuk. Gusztustalan, szerintem. Egyszerűen a lepusztításról szól az életünk.

– Vannak, akik szerint szervezetten, összeesküvés szerűen.

– Amit én nem tudok, de a pusztulattal találkozom, akár tudatos, akár rejtetten működő tendencia. Ha szépről, eleganciáról beszélsz, akkor fennhordod az orrod. Vagy mi a Jó? Relatív ma.

De mi az, ami bevált? Ami kiállta az idő próbáját?

– Ez jó, erre lehetne építeni, de tudod, mi van? Mindig hoznak egy ellenpéldát, és a valóság rettentő árnyalt és sokszínű, szóval lehet találni, ami miatt le lehet húzni, amit mondasz. Elgáncsolnak az első körben. Zoli, szenvedélyek működnek itt, sokszor be nem vallott vágyak, erők, nem az ész. Az csak eszköz fedni a valódi tartalmat, ideológiát gyártani a tudattalanból megnyilvánuló késztetéshez. Bár aztán sokszor nem is tudattalan, hanem az azt képviselő személy megátalkodott és makacs, mert rabja saját természetének.

Példa, megint. Katolikus Egyház kétezer éves. Pár birodalmat túlélt. Betegápoló rendek, hithirdetők, vértanúk. Valamit letett. Mi van róla? A nagy mumus, tilalomfa (a Szabadság Isten idején!) gyerekmegrontó papokkal, meg hogy ötszáz évvel ezelőtt, amikor hatalma volt, hogy élt vissza vele, inkvizíció, amely már rég nincs, sőt II. János Pál pápa bocsánatot kért érte, de ettől függetlenül szinte csak a rosszat hallani. Ha filmet készítenek, az a női pápáról készül, aki valószínű sose létezett, és főműsoridőben a gyalázatos életű Borgia pápákról látsz; ami érték, azt a kisebb nézettségű közszolgálati tévé mutatja meg. Meggyőződésem, hogy emögött a Sátán áll, akkor már nyíltan is mondjuk ki. Szellemi hatalmakkal küzdünk, írta Pál apostol, és ez szerintem is így van. Nézd meg az amerikai filmeket! Ha jövő: romok, pusztulás, magány, hordák, veszélyek.

Vagy csillogó-villogó technika, rend, de rideg, hideg, közönyös, elárvult, magányos emberekkel. Szép, tiszta, egyszerű, természetes, harmonikus sehol. A Különvélemény című filmben (ami szerintem pont erről szól, az emberi géniusz uralja a világot, és nem alázatosan együttműködik a már meglévővel, a Természettel – megismerve és tovább fejlesztve azt) látható az erős váltás: a három zseni iker borzalmas lelki szenvedések közt, valami félig hal vegetációban a bűn elleni harcban, majd a központi hatalmú ember bűnbánata után (össze is roppan bele, öngyilkos lesz, pedig JÓT akart, de a saját feje után – szépen képzelhetjük magunk a helyébe) végül Emberként: mint szép, ifjú hölgy, és fiú ikerpár, egy fákkal és növényekkel teli helyen, csendes otthonban, békés környezetben, víz közelében.

pár– Férfi és nő. Ami szintén természetes. Vonzódás, házasság, gyermek. Ma nem ezt látjuk. Pl. jön a „Pride”, a Büszkeség Napja. Én, mint gyermekvédő szakember felháborítónak tartom, hogy a gyerekeknek ez követendő példa lesz, nem problematikus helyzetként kezelik, amit türelemmel, megértéssel, de a helyére lehet tenni, hanem egy: kíváncsi lesz rá, bevonzódik, kettő: elhiszi, hogy ez természetes. Meglehet, a homoszexuális azt mondja, ez jó, de én azt gondolom, aki nem ezekkel az adottságokkal született, annak káros, és egy igazi, értékes és szép, izgalmas emberi élettől fosztja meg magát. Megint, Zoli: példa. Dolgoztam homoszexuális emberekkel, látensekkel, akik tényleg kínnak élték meg a heteroszexuális kapcsolatra épülő családot, és valójában nem voltak már rég jelen benne. Nos, ő menjen, és élje meg a homoszexualitását. De vannak mások is. Akik élték a homoszexualitást, de nem voltak tőle jól. Bántotta őket, bűnnek élték meg, és tényleg gyógyulni akartak. Hát ők akkor azt tehessék! Mert nekik az a segítség. Önismétlés ismét: a Valóság árnyalt. Pusztán elvek mentén nem megragadható. Kell hozzá szív is: megértés, bizalom, hit és intuíció. Bátorság.

Amúgy szerintem ma Magyarországon a homoszexuálisokat nem bántja senki. A társadalom nagy része toleráns. De ahogy a felvonulók viselkednek, mutogatják magukat, az veszélyes a gyerekeknek. Elég régóta dolgozom velük, meg családapa is vagyok, úgy gondolom, megalapozott a véleményem. Attól, hogy van néhány speciális eset, akiknek tényleg az a jó, ha megéli addig rejtett homoszexualitását, még nem jelenti azt, az azzá kellene formálni a társadalmat, vagy örökbe adok nekik gyereket, akit aztán hogyan nevelnek heteroszexuálissá? Amikor Apa is férfi és Anya is férfi? Vagy nő? És a gyerek mit tehet erről? Érdeke neki nem természetes közegben felnőni? Érdeke, hogy abortálják? Ki képviseli a gyerekek érdekeit? Te ismersz valakit? A homoszexuális mondja a magáét, aki abortálni akar, az mondja a magáét, a vér szerinti szülő bemegy a gyámhivatalba és mondja magáét, ha abuzálja, ha nem, de a gyerek hol és hogy tud felvonulni? Szóval toleráljuk a homoszexuálisokat, legyenek helyeik, alkalmaik, ahol összejárnak, ismerkednek, de szemérmetlen, visszataszító és főleg veszélyes reklámba ne kezdjünk az életmódjuk mellett.

Igen, én is láttam, bocsánat, de undorító kinézetű és öltözékű homoszexuálisokat felvonulni, hogy arra kellett gondolnom, itt egy fontos cél van: és ez a megbotránkoztatás. Ezzel elfogadást elérni? Mert normálisan felöltözik, és kiáll: itt vagyok, ahogy élem a hétköznapjaim, dolgozom, barátaim vannak, értékes és hasznos ember vagyok, fogadjátok el az én eltérő szexuális érdeklődésem, ha nehéz, akkor is, mert nekem nehezebb azt hazudni, ami nem vagyok: az tökre ott van. De ami ma megy…

– Még egy utolsó téma: férfiakkal foglalkozó orgánumtól jöttél. Hát: „hol vannak ma a férfiak?”

ölelés3Sokan mondják, hogy a politikában és a döntéshozásban kevés a nő. Üvegplafon, egyebek. Én meg azt mondom, hogy az igazán fontos területeken: oktatás, nevelés, gyerekvédelem, szociális terület, egészségügy – alig látsz férfit. Ahol rengeteg és fontos hatás éri a következő generációt, de a már meglévőt is. Mindenütt kéne férfi is, nem is kevés. Férfiemancipáció. Ahol a gyengék vannak, mert még formálódók, vagy gyengék, mert szenvednek, mert hiányaik vannak. A lehajlás képessége hol van a ma férfijában? Pont, ahol az ő erejére nagy szükség lenne, hogy megossza azt. Viselje, illetve segítsen viselni más terhét, gyengeségét. Ahol az ő magatartása, hangja, fellépése hiányzik. Mintát adó viselkedése. Bizony. A segítő attitűdjük a nőknek erősebb. A segítő szakmák velük vannak tele.

– Talán mert egy férfi másképp segít. Felhúz egy házat. Megszereli a hűtőt. Az átlag férfi a lelkéről se tud könnyen beszélni, ha direktbe kell. Kezdjünk el velük kertet felásni, falazni, és kis idő, és megindulnak a sztorik, a munka szünetében pedig sokszor az álarcok lehullanak, és valódi történetek és érzések jönnek elő. Mintha kéne egy férfias tevékenység, ami mentén egyszerre csak megnyílik a férfi psziché, és – nem viccelek! – gazdag tartalma előáramlik. Direktbe nőknek megy könnyen, meg nőies férfiaknak. Nekik természetes, hogy van lelkük, és foglalkozni kell vele, az átlag férfi erre akkor jön rá, ha nem funkcionál rendesen. Ha kínja van. Már ha hajlandó belátni, hogy van kínja. Mert sokszor inkább elmenekül előle, pl. alkoholba. Nagyon nehéz sok férfinak szembenézni saját sebezhetőségével, gyakorlatilag, hogy nem ő az Isten. Aki pedig pont sebezhető, erre legjobb példa megnézni egy feszületet. De a halott barátja, Lázár sírjánál is sírt, és Jeruzsálemet is megsiratta. Bizony van szíve, ami csak azért nem szakad meg értünk, meg végtelen nagy. Azért ott van erő. Ha csak ember lenne, már sokszorosan belehalt volna a fájdalomba, amit egymásnak okozunk.

Kérlek! Hordozz engem!

Kérlek! Hordozz engem!

– Nos: férfiak. Igen, másképp segít a férfi, de mégis a személyes, bensőséges közegekbe akkor is be kéne vonódniuk, nem mindig a külső világban alkotni és teremteni – mert kellenek. A lélektől lélekig áramló folyamatokba, a családon belül, a segítő szakmákon belül. KELLETEK, FÉRFIAK! És ezt most nem egy nő mondja. Tudom, ez plusz teher, de hatalmas megerősítés is, mert a gyerek, a jól tartott (érzelmekre, odafigyelésre gondolok elsősorban) asszony, a segítettek, a jó irányba terelt gyerekek, felkarolt idősek, betegek, összességében meghálálják. Célt, küldetést adnak, a fontosság és hasznosság érzését, és a szeretettség élményét. Melyik férfi bírja sokáig ezek nélkül? Amit az ilyen szerepvállalás ad, az mind természetes és helyes „tudatmódosító”, míg, aki azt hiszi, megvan nélkülük, az valódi, de nem természetes hatásmechanizmusú tudatmódosítókhoz fog nyúlni: mértéktelen szex, ital, drog. Szeretet és bensőségesség helyett legyen mámor. Na, a mámor szalmalángjánál nem fog felmelegedni.

Csak ötletelek, de be lehetne vonni a férfiakat talán alkalomszerűen, de ismétlődően. Mert azért kell némi nőies attitűd az olyan szakmákhoz, mint a tiéd vagy az enyém (ápoló vagyok) ez nincs minden férfinak, és nem kell őket átnevelni. De nyílt napot tartani, amikor bejönnek a férfiak, beszélgetnek a segítettekkel, ismerkednek velük, konkrétan dolgoznak esetleg velük – azt talán lehetne.

– Vannak ilyen programok, pl. motoros klub, tiszta férfi az egész, Ikerváron, de nem rendszeres, nincs elterjedve.

Még nagy akadály, hogy a magyar férfi minden jó szándéka mellett rengeteget gürizik. Anyagias szemléletünkből (a társadaloméból, nem a férfiakéból pusztán) is ered ez, amin ISZONYÚ nehéz változtatni, csodák végeláthatatlan sorozata kéne hozzá, mert a nyugatot akarjuk behozni, állandóan, holott ott nyári hőségben már bocsánat, de hullanak az öregek, mert a gyerekeik, akik vigyázhatnának rájuk, száz kilométerekre nyaralnak. Nálunk meg azért csak melléjük áll a legtöbbször valaki, (ritkán nem nő, de nem akarom korholni a férfiakat, ők akkor épp a második műszakot húzzák) és még mindig sokkal összetartóbbak vagyunk összességében, mint a más szempontból valóban civilizáltabb nyugat.

– Akkor maradjunk ennyiben, Zoli, köszönöm, hogy megkérdeztél a fontosnak gondolt dolgainkról.

És én köszönöm a válaszaidat.

;-)

Zoli

Őrzőink (1)

Két erő közt látom feszülni a mai világot, és így hazánkat is. Az egyik egy felforgató, szétziláló és mindent a feje tetejére állító, míg egy másik a rendet és rendezettséget védő, tradíciókhoz ragaszkodó vonal. Önmagában egyiket sem látnám rossznak, mert olyan korban élünk, amely felkavar mindent, mi ezer éveken át nyugodni látszott, és a maga módján nyilvánosan, vagy látensen beilleszkedett társadalmaink működésébe. Ezáltal sokmindenre fény derül, s ha sokszor szenvedve is, de sokkal bölcsebbek lehetünk, türelmesebbek, mélyebben látók és szeretetteljesebbek, mint őseink. Megérthetjük, hogy ahova tilalomfát tettek, miért tették, vagy ahol a korábbi korlát hatóideje lejárt, ott eljött az ideje továbblépni, új szellemi területeken megvetni a lábunk, és begyakorolni az ottani élet szabályait, hogy otthonra leljünk ott is.

Másrészt a már meglévő jót tisztelni kell, az új értékeket összeépíteni a régivel, és növekedni; ha lehet, nem lóugrásban haladni, mert könnyen mocsárba tévedhetünk. Itt jönnek szerepbe azok a személyek, akiket Őrzőinknek nevezek; akik segítenek, hogy a szabadság káoszba ne forduljon, minden nap alapvetően rendezett világban ébredjünk, és a meglévő jó átmenekítődjön a következő generációnak, akik tovább építik az emberséget, az Emberiséget. Rendőrök, tanárok, politikusok, mozgalmárok, vagy mint most: az ifjúság bizonyos tagjaiért dolgozó személyek ők.

Beszélgetőtársam Pados Zsolt, aki a Vas megyei Gyermekvédelmi Szakszolgálat vezetője, és mint magánember adott interjút.

Felírás

Pados Zsolt

Zsolt, kérlek, pár szóval mutasd be magadat, ki s mi vagy te, és mióta dolgozol a gyermekvédelemben!

– Műszaki pályáról jöttem a gyerekvédelembe, motivációm volt, mivel már a szüleim is humán beállítottságú emberek voltak. Védőnő, és művelődési ház vezető. Egy baleset is közbeszólt, és tanárként kezdtem dolgozni utána, mint hivatásos pártfogó. Akkor ezt az intézményt Gyivi – nek hívták.  Nagyon ismert volt. Ez a szocializmus ideje még. Olyan gyerekekkel foglalkoztam, akiknél tartani lehetett a bűncselekmény elkövetésétől, és a megelőzésben volt szerepem. Illetve már követtek el bűncselekményt, de az Állam azt mondta, hogy nem büntetünk, hanem új esélyt adunk. Az intézménynek és dolgozóinak nagy tekintélye volt. A pártfogó szavára állása lett a fiatalnak, ha segélyt kért a családnak a pártfogó, az a család kapott. Sokkal hatékonyabb volt a munka, mivel a szocializmusban pl. kötelező volt dolgozni, másrészt a pártfogó személye, mint az állami apparátus kis csücskének, de hozzátartozó csücskének munkása garanciát jelentett a pártfogoltra nézve. Nem sírjuk vissza a szocializmust, de akadtak dolgok, amik jobban, vagy sokkal jobban működtek, mint ma. És van, ami ma jobb. A Valóság mindig árnyalt.

1990-es években a rendszerváltással a Gyivi – s háttér hirtelen hátrány lett. Sok jelentkező volt a relatív kevés állásra, és a Gyivi – ből jöttek füle mögött volt valami. Miért őket vegyék fel? A munkánk hatásfoka a végén a nullával volt egyenlő, önmagukban a pedagógiai eszközök kevesek, mert ha adott esetben: pénzt, élelmiszert, tárgyi szükségleteket nem tudom segíteni kielégíteni, a szép szavak már süket fülekre találnak. Munkát tudjak adni, és ez már lelki segítség is az egyénnek is és a családnak is. Más a társadalmi megítélése egy dolgozó vagy egy nem dolgozó embernek, és a családjának is. Magukra is másképpen gondolnak.

Egy gyors kérdés: ti, segítők, hogyan dolgoztátok fel ezt az erős és negatív váltást?

– Zavarodottságon kellett átmenjünk. Tudnod kell, hogy a Gyermekvédelem az elsők közt van, ahol a társadalom változásai rögtön lecsapódnak. A szociális területek általában ilyenek. Hiszen ezek a szakterületek a legkiszolgáltatottabbakkal foglalkoznak. Akiknek nincs védelmük a negatív hatások ellen. Ezért hatalmas kihívás a Gyermekvédelemnek, hogy azonnal tudjon reagálni a változásokra, vagy nem alkalmas funkciója ellátására. Ami nagyon nagy gond a társadalommal és a vezetőinkkel is, hogy a felszínen mozognak, és az ott megmutatkozó problémákra reagálnak. Holott a „jéghegy” nagyon nagy része a felszín alatt van.

illusztráció

illusztráció

Nos, én 91’-ig bírtam, akkor váltottam, mert nem volt értelme, alapvető változtatások nélkül. Akkor alakultak a Családsegítők, és a munkatársaimmal Vasváron mi hoztuk létre a második ilyen intézményt a megyében.  Alapvetően más volt, mint amit itthon addig megszoktunk. Főállású, professzionális segítők álltak be a családok mellé, személyes jelenléttel és szaktudással. Addig hatósági eszközökkel, pénzzel, társadalmi folyamatok segítésével próbáltak segíteni. De ez már egy ideje nem ment. Fontos, hogy a család kéri a segítséget, nem megoldást, hanem segítséget kap, és a segítő kapcsolódik a Családsegítőhöz, amely tovább a magasabb szintű apparátus felé. Van szabadsága a segítőnek, anélkül nem is megy, de az önkényes megoldások ki vannak szűrve. Volt pl. ingyenkonyha, családterápia, egyéni terápia, szociális munka, de minden kapcsolódott az önkormányzathoz. Ma is látok ebben fantáziát, mert alapvető változásokat lehetett és lehet elérni. Nagyon nagy gond, hogy rengetegen nem is akarják az előrelépést. Az eredménye kellene, de a szükséges munkát már nem akarják beletenni. Nos, akkor, a kilencvenes évek elején egy erős krízishelyzet volt az országban, akkor sokan akarták a változást, hatékonyabbak voltunk.

Aztán engem „elcsábított” a Karitász, majd visszatértem, mivel közben megszületett a 1997-es törvény, mely nagyon komoly joggaranciákat jelentett a Gyermekvédelemnek, és erős lökést adott az ügynek. Meglehet ehhez már az Európai Uniós csatlakozásunk közeledte kellett, és mindenképpen ma is modern jogszabályt tettek le az asztalra a törvényhozók. A gyermek van a középpontjában. Más intézményrendszer, más látásmód – ez a tömör lényege a törvénynek. Hatalmas nevelőotthonok helyett pl. kisebb, családias környezet biztosítása; kitisztázta a feladatköröket a törvény. 1999 szeptembere óta dolgozom itt, mint intézményvezető.

A „Máról”, a mostani helyzetről mi a véleményed?

illusztráció

illusztráció

– Ma az egyéniségre szabott és a valódi világtól csak a szükséges mértékben lehatárolt nevelés számít helyesnek. A társadalomban éljen a gyerek, amennyire lehet. De ma már ott tartunk, amikor ez nem elég. Egyre több olyan gyereket látunk, aki ilyen gyermekotthonban él, ami szinte teljes mása a megszokott családi környezetnek, vagyis nevelik, tanul másnapra, pihen, törődnek vele, személyes figyelmet kap. Viszont arra van törekvés, hogy az iskola ne csak oktasson, de neveljen is. A mostani kormány is oktatási törvény helyett köznevelési törvényt alkotott. Én ezzel nagyon egyetértek. A gyerekvédelemben is nevelni kell a gyerekeket. Gondjuk a lelki sérülések, elhagyottság és kemény csalódások, de egyben a társadalomba való beilleszkedésükre való felkészületlenségük is. Magyarul, neveletlenek.

Nagy kérdés: neveljünk, de mire? Mi számít értékesnek? A világ értékválsággal küzd. A felnőttek zavarodottak. Kinek van tekintélye, hogy megmondja: mi jó és mi rossz? MI AZ ÉRTÉK? Egy liberális embernek más, mint neked vagy nekem. A szemléletéből és gondolkodásmódjából ez teljesen logikusan következik. Meglehet, nem tudunk vele egyetérteni, de megérteni nem lehetetlen. Rendben van: számunkra szép és gazdag világ, mind jól elvagyunk a saját köreinkben, de a gyerek? Neki stabil világ kellene, ő ebben a számára kaotikus világban elveszik. Saját szülő nincs, aki képviselne egy irányt, tehát a nevelőszülőknek, gyermekotthonoknak kéne ezt megadni. A nevelőszülő ezt képes is megadni, de gyermekotthon már nem. A nevelőszülők száma pedig kevés, és nem is alkalmas rá mindenki. Sokkal nehezebb feladat, mint hagyományos szülőnek lenni.

Ha jól tudom, ahol a személyes és egyéni odafigyelés elvész, „tömegbe” verődik az ifjúság, mert abba kell, és ott a legerőszakosabb, leghangosabb lesz, aki a mintát adja.

– Igen, a fiatalokra ez teljesen jellemző. Most képzeld el a gyermekotthon helyzetét! Nevelni kéne! Van öt – hat kolléga, akitől nem kérdezik meg, hogyan élsz, csak azt, van – e végzettséged a munkához. Dolgozik, és – mit nyújt, mit mutat, hogyan nyilatkozik meg? Milyen elvek köré rendezi az életét, amely a munkahelyén is meg fog mutatkozni? Pista bácsi a faluból, akinek Mariska néni otthon vigyázzban áll, mást hoz, mint Éva, a nagyvárosi fiatal, értelmiségi és felszabadult kolléganő. És a két véglet közt még van három-négy másik árnyalat, és az a kérdés, ez az öt-hat ember mi a fenét fog tudni kezdeni a gyerekkel? Milyen irányokat mutatnak a gyereknek, és a gyerek hogyan igazodik el köztük? Fel tudja – e készíteni ez az öt ember az Életre a gyermeket, hogy a társadalomba beintegrálódjon – amit Éva átalakítana, Pista bácsi lerögzítene – hogy hasznos és boldog, és boldogulni képes tagja legyen?

útelágazásNekem a problémám, hogy ezzel a kérdéssel a gyermekvédelemben SENKI nem foglalkozik. Foglalkoznak vele: hova lehet elhelyezni a gyereket, mert kevés a hely, foglalkoznak, hogy milyen speciális ellátásba kell részesíteni, de értékeket, amelyek kiállják az idő próbáját, személyes törődést, amibe évtizedek múlva is kapaszkodhat, nem kap, akkor VÉGÜK VAN. Ez nincs a gyerekvédelemben – mert nincs a társadalomban sem. Olyan eszméket követünk, amelyek lassabban, vagy gyorsabban, de válságba, mélyebb válságba és szétzilálódásba visznek. Ezért állítom, hogy a gyermekvédelem is válságban van, és a funkcióját nem látja el.

Ahol egészséges család van, ahol a gyerekek felnövekedhetnek – akkor növekszik és épül, fejlődik a társadalom. Ilyen egyre kevesebb van, ezért rengeteg hatásnak van kitéve a gyerek, hatalmas a gondolati, szemléleti szabadság, ami azért gyerekek esetében, akiknek biztos belső iránytűjük még nincs – nagyon nagy hátrány. Nagyon nagy. És meg kell említeni, hogy a sok hatás közt van, ami kifejezetten káros, eleve pusztító, és olyan is, ami jószándékú, de nem végiggondolt, így végül ez is romboló, és viszályára forduló, és ami épít, az sokszor kezdetben nem vonzó, mert áldozatot kér, és hitet meg bizalmat. Ami viszont egy szétzilálódó, magát féltő, magát őrizgető egyedekből álló közösségben éppen a legkevesebb.

Ma a szabadság az emberek istene. Mindent bízzunk az egyénre, majd ő eldönti. Csakhogy az egyén (ha gyerek még igazán nem is az, még csak tart afelé) maga sincs olyan helyzetben, állapotban, hogy éretten dönthessen, meg iszonyú teher és felelősség tízmillió kérdésben tudatos döntést hozni. Miközben meg kell élni (ki kell fizetni a számlákat), támogatni kell a családot, ki kell jönni a szomszéddal, a munkatárssal, és akkor még eszmehegyekkel bombáznak, ott is, ahol nem várod, az esti sorozatodban, akár a gyerekcsatornán, a híradóban, nem a hírrel, hanem a tálalásával, lehetőleg érzelmeket kavarva, mert arra mozdulunk. De ez sokszor üres mozgás, és a lényegtől visz el: itt, most, ma mit csináljak, hogy boldogabb legyek, és ne csak én, de körülöttem mások is? És TARTÓSAN legyek boldog.

Ezért a liberalizmus itt bukik meg, (ami egyébként sok szempontból szép eszme) mert az emberek nincsenek azon a tudati szinten, mint amit az eszmét megfogalmazók feltételeznek. Egy a szabadságra valóban kész embernek nagyon magas fokon kell erényesnek lennie, különben az egyébként tényleg megdöbbentő mértékű szabadsága (főleg belső szabadságot értek ez alatt, mert minden lényeges belülről indul) egyszerűen elsodorja.  Itt a „ne árts!” már régen kevés. A „segítem a másikat, akár a korábbi ellenségem is, kivéve a hülyeségben”, kell. És közben: építem magamat, mert magamat is kell szeretni.

illusztráció

illusztráció

Mondok példát, Zoli. A gyerek megköszöni, és nem akar onnan eljönni, hogy olyan intézménybe vittük, ahol zártság van, és nem lehet kimenni. És ezt elmondom, nem hiszik el az emberek. Pedig így van. Miért? Mert érzi a gyerek, hogy a korlátok védik is. Kikerül, jönnek húszan, drogoztatják, elviszik balhékba, ha lány árulják, ha fiú, kihasználják, lehúzzák pénzzel, bűncselekményben bedobják áldozatnak, ami példa hirtelen eszembe jut. És ezt tudja a fiatal, mert nem hülye.

Mivel a belső struktúrái még kialakulatlanok, ezért hálás a napirendért, hogy dolgot, feladatot és szabadidőt adnak neki, és életét meghatározza egy REND. Amibe ő is figyelembe van véve. Pl. ha teljesít, kimehet, ha nem teljesít, nem mehet ki. Tehát teljesen nincsenek elzárva a világtól, de erről már beszéltünk. A teljes körű szeparációt a szocializmusban már kipróbálták, „fényesen” megbukott. Van olyan gyermekotthon, ahol a viszonylagos szabadságmegvonás működik (hívjuk nevelési felügyeletnek). Sokan mondják, ez felháborító, mert a szabadságjogok így és úgy. Megint magam ismétlem – el ne aludj! – annak tudunk szabadságot adni, aki ezzel tud élni. Aki tud teljes erővel rohamozni, és okosan fékezni egyaránt, utat törni és alkalmazkodva utat keresni ugyanúgy. Van némi tapasztalata, megbízható rutinja, amire tovább építkezhet élete során. De ha ezzel visszaél, SŐT, mások élnek vissza az ő hátrányára – az a gyermek ellen van. És álljon elém, aki mást mond! Vagy mer mondani!

Ezért hirdetem, amerre járok, hogy a mai magyar, de inkább az európai, minket is beleértve, társadalom képmutató, nem igazi közösség. Azt mondja, a gyerekjog, meg gyerek, meg a gyermek az isten, és a gyakorlat teljesen más (csak néha nem) de ezzel a ténnyel szemben szinte totális a vakság. És nem fél éve, hogy azt lehessen mondani, még friss a rendszer, be kell járatódnia, hanem évek, sőt talán évtizedek óta.

Mert a gyerek érdeke más, mint a róla gondolkodók állítják. Ők a kedvenc eszméiket és vágyaikat plántálják a gyerek közelébe, miközben a gyereknek játékra, tanulásra, személyes törődésre, és ebből fakadó biztonságra van szüksége. Ma a szabadság NEM a biztonságot jelenti, még a felnőtteknek sem. Amennyi pénzt ráköltünk a rendszerekre, sokkal többet kilehetne hozni belőle, de a nevelőszülői modellek mellett, zártabb intézményekre is szükség van. Mert ott meg tudom védeni a gyereket.

kaotikus szédület

kaotikus szédület

Konkrét példa, elrettentésül: egyik intézményünk, ma ott tart, hogy az egykor bekerült gyerekek nem voltak olyan rossz állapotban, mint ma. Mert egymást viszik bele a dolgokba, olcsó drogokhoz jutnak, eleve ők a célpontjaik a dílereknek, helyükbe viszik, a díler nem büntethető, mert a szer nincs tiltólistán, az összetevőket olyan gyorsan változtatják, hogy az apparátus azt követni nem tudja, kínai eredetű leginkább, „herbál” névvel árulják, vagyis gyógynövényi alapanyagok vannak benne, ettől még kevésbé üldözhető, de amivel ezt átitatják, az már nem gyógynövényi; az idegrendszerre hat, nem ismerjük, milyen hatása van, pszichésen, vagy fiziológiailag, és néhányan már belehaltak. Egy lélegzetre ennyi. Egyik gyerekünk vért hányt, a másik ön és közveszélyes lett, a rendőrre rátámadt, a kórházi személyzetre, a kollégámra, a másodikról ki akart ugrani, majdnem meghalt. Kérlek, Zoli, válaszolj nekem őszintén: mit szeressek én ezen a SZABADSÁG –on? És még azt sem tudjuk, mivel állunk szemben, mit okoz, hova vezet, ha csak egyszer is érintkezésbe kerül vele a gyerek. Mert a marihuánát legalább ismerjük. Mit okoz, hogyan bomlik le, mennyi idő alatt ürül ki, mik a visszamaradó tünetei. De ennél?

A függés biztos, a leépülés biztos, ez minden drognál így van, intellektuálisan – van tapasztalat rá, sajátkézből – erős leépülés következik.

A józanodás - kép a Trainspotting című filmből.

A józanodás – kép a Trainspotting című filmből.

(folyt. köv.)

 

Zoli