A „nagy kiábrándulásról” beszél Zimbardo, amely alatt azt érti, hogy a kamaszkorban elkerülhetetlenül eljön az a pillanat, amikor rádöbben a felnövekvő generáció, hogy nem ők fogják megváltani a világot. Hogy nem lehet belőlük akármi, amit szeretnének, mert képességeik és lehetőségeik mindenképpen korlátokat szabnak nekik. Azok száma, akik boldog extázisban követik a saját álmaikat és az önmegvalósítás útját járják, mindig sokkal kevesebb azokhoz képest, akik kénytelenek többé vagy kevésbé megalkudni az élettel. Az erre való felkészítés terén katasztrofálisan teljesítenek az amerikai szülők. Én úgy látom, hogy Magyarország ebben kényszerűségből jobban teljesít: nekünk nincs elég pénzünk és így lehetőségünk, hogy mesterséges illúziókban ringassuk magunkat – bár a média (főleg a kereskedelmi televíziózás) már itthon is sokat tesz érte, hogy az illúziók kiépüljenek a fejünkben. A kudarcot vallókról (pl. tehetségkutató showkban) szinte soha nem esik szó, arról pedig, hogy kudarcukra milyen megfelelő megküzdési módszert találtak – egyáltalán semmi. A videójátékozás sajnos alkalmas arra, hogy univerzumába szippantsa a játékost, és a külvilágbeli boldogulás (és messze nem a nagy álmok eléréséről írok most) helyett pótlékot nyújtson. A fiatal nem bontakoztatja ki a lehetőségeit, azt, amire valóban képes. Hozzáteszem, ezt az egészségtelen pótlékot bármely szórakozás képes nyújtani – mértéktelen mozifilmnézés, szerepjátékozás, bandázás, szinte bármi.

Csábító a lehetőség, hogy bezárkózzunk a saját világunkba, és ne foglalkozzunk mással, csak, ami a szükségleteinket kielégíti, illetve ami a meggyőződésünket szolgálja. Viszont mi történik, amikor éppen nem tudunk beletemetkezni valamelyik készülékünkbe? Jó eséllyel megjelenik egy különös, viszketéshez hasonló érzés, ami jelez nekünk. De ritkán vállaljuk a fáradságot, hogy magunkba nézzünk: mit is kellene mindezzel kezdenünk? Inkább panaszkodunk, és letagadjuk az egészet.

Zimbardo ezután fejtegeti, hogy a fiatal férfiak mennyire nem alkalmasak a nőkkel való párkapcsolatra, nem törődnek velük és… bizony az jut eszembe, a mai társadalom és média pontosan ugyanezt közvetíti a férfiak felé. Elvárások és kritika, támogatás nélkül. Sav, sav és még sav. Lesz ebből erő változni?

Amúgy elgondolkodtató, hogy sok fiatalember a pornózás után csalódásként élte meg a valódi szexuális együttlétet, és többen inkább a pornót választanák egy élő randi helyett. Felmerül bennem: milyen jövő vár így rájuk? A társadalomra? És bizony nagyon jól tudom: egy kétdimenziós képernyő se kedvességet, gyengédséget, odafigyelést, meghittséget és intimitást nem ad, sem neki nem lehet ezt adni. Talán a meztelenség miatt az intimitás illúzióját tudja a pornó nyújtani. Meg kéjt, és ebben az élő partnert tényleg felül tudja múlni. De ez elég egy életre, miközben lassan, de biztosan függésbe von?

Lehet, hogy erősen korlátozni kellene a pornó hozzáférhetőségét, és inkább tánciskolába és bálozni küldeni a fiatalokat? Megalapítani egy párkapcsolati nap alapjait, ahol zenés szórakozásban lenne részük a férfiaknak és nőknek? Kiegészíteni okosan a működő párkapcsolatok titkának átadásával? Kőszegen volt egy hasonló nap, és mindenki pozitívan beszélt róla.

Ezek után a szerző néhány fontos gondolatot fogalmaz meg. Jó – e, ha a nemek demokráciája nőközpontú? Gyümölcsöző lenne – e a férfiakat is meghallgatni a nemek egyenlőségéről folytatott diskurzusban? Jó lenne – e, ha a kormányzásban számottevően több nő venne részt? Ha a demokrácia munkaközpontú szemlélete helyett jobban családközpontúvá válna? Ha támogatnánk az apák jogait és családon belüli lehetőségeit, az anyákéhoz hasonlóan?

Kiderül, a nők is számos problémával kell, szembe nézzenek, például ők inkább a tévé rabjai, szintén sokan túlsúlyosak közülük, és nem szexuálisan felszabadultak, inkább elribancosodnak, és a figyelem felkeltésére használják a meztelenséget. Ezenkívül gond a nyílt kommunikáció alkalmazásának, a kockázatvállalás és a siker elérésének megtanulása. Szerintem ezek egyikét sem kapja meg egy fiú sem az élettől, csak mert fiú. Ezt nekik is meg kell tanulniuk.

A következő fejezet a patriarchátus mítoszairól szól, és ezt kicsit részletesebben veszem szemügyre. Jól rávilágít, mi is a valóság azzal szemben, amit ma a világ hisz rólunk, férfiakról. Például felmérések igazolják, hogy a fiú csecsemőket később veszik fel, ha sírnak, kevesebb mesét olvasnak nekik, kevesebbet énekelnek nekik – azt sugallva ezzel, hogy a velük való törődés kevésbé számít. Kamaszkorukban a fiúk aztán kezdik megtanulni, hogy jól fizető állásra kell szert tegyenek, mert majd abból kell eltartaniuk a családjukat, ugyanakkor a szintén kereső életre nevelt lányok ezt az üzenetet nem kapják meg. Ezzel együtt a fiúk az otthon maradó apák intézményére kezdenek stigmaként tekinteni. Egy felmérés szerint az emberek 51 százaléka szerint a gyereknek az tesz jót, ha az anyjuk marad otthon velük, és csak 8 százalék gondolja úgy, hogy ez az apára is igaz. Maguk a férfiak sem értékelik túl sokra a saját nevelő-gondoskodó szerepüket, holott már számos apa bizonyította, ha energiát fektet bele, az anyáéhoz hasonló módon helyt tud állni benne.

Míg a nők választhatnak (inkább Amerikában, hazánkban sokkal kevésbé) a család, a munka vagy a „kettő együtt” (pl. részmunkaidőben munka) között, addig a férfiak számára csak a munka lehetősége adott. A nők inkább érzelmi légkörben gondoskodnak a családról, szeretetet adnak és kapnak, míg a férfiak a családtól távol gondoskodnak a családról, és érzelmi és kötődésbeli hátrányhoz jutnak a nőkkel szemben. Felmerül: mire lennének inkább hajlandók a nők: a szeretetbeli előnyt, vagy az anyagi nyomást osztanák meg a férjükkel? Bár úgy tűnik, sok férfi (46%) szívesen maradna többet otthon, és lenne jobb apa és férj, egyelőre még várat magára, hogy ezt ki is mondják. Vajon mikor jutunk el oda, hogy a férfiak végre kiállnak magukért, és közvetítik a társadalom felé jogos és mélyről fakadó igényeiket?

Más kérdés, hogy maguk a nők mennyire szeretnék, hogy a párjuk maradjon otthon, és vezesse a háztartást, valamint nevelje a gyerekeket? Úgy tűnik, szexuálisan egyszerűen a legtöbb nőnek nem vonzó az ilyen férfi. Nos, nem mutatja azokat az alfa hím jegyeket, amelyeket a nők általában szeretnek, és hatnak rájuk.

Nagyon elgondolkodtató társadalmunk sok rejtett üzenete, mellyel ezek a sztereotípiák beépülnek a fiúk (és lányok) fejébe. Jó példa a népszerű Harry Potter sorozat egyik jelenete, amelyben a még kis Harryt megmentik a szülei Voldemorttól, a gonosz varázslótól. Mindkét szülője az életét adja a fiúért, de csak az anya áldozatát emeli ki a könyv. Míg az apa egyszerűen feltartóztatja Voldemortot, és az megöli, addig az anya áldozata részletesebben van ecsetelve, és emiatt kap védelmet és egy különleges jelet Harry a homlokára, valamint Voldemort is veszélyesen, szinte halálosan megsérül. Vajon önfeláldozó apja szeretete miért nincsen ilyen hatással a saját gyerekére?

Valahol a kamaszkor körül tudatosodik a legtöbb fiúban, hogy sok pénzt kell keresnie, mert ettől javulnak a párválasztási esélyei. Még ma is azt várja el a társadalom, (és kiemelem ebből az emancipált nők túlnyomó többségét), hogy ő, vagy elsősorban ő tartsa el a családját.

Általában elmondható, hogy a férfiak egészsége (holott kevesebbet élnek, mint a nők) messze nem kap akkora figyelmet és támogatást, mint a nőké. Több prosztatarákot diagnosztizálnak, mint mellrákot, mégis Amerikában a mellrákkutatás kétszer annyi pénzbeli támogatást élvez, mint a prosztatarákkutatás. A Nemzetközi Férfinap (november 19) megközelítőleg sem rendelkezik akkora támogatottsággal, mint akár egyetlen mellrák elleni séta. Négyszer annyi férfi vet véget az életének, mint nő (80%/20%) – vajon jelez ez arról valamit, mennyire van megelégedve egy férfi az életével? S közben mit hallgathatunk a tévéből, rádióból, újságokból, mozifilmekről, tévésorozatokból és az internetről: minden nap férfinap. Elképesztő a valósággal mennyire nincsen köszönőviszonyban a társadalomban élő kép a férfiakról.

Még mindig azt tanítjuk a fiainknak, hogy nem szabad érezniük, mert az lányos. Így a legtöbb fiú megtanulja magába zárni az érzéseit, és páncélt növeszt maga köré. Aztán felcseperedik, szerelembe esik, és nem érti, miért mondja a szeretett nő neki, hogy olyan távolinak érzi őt. Soha nem nyílt meg senki előtt, nem fogja érteni, mit várnak hirtelen tőle.

Aztán itt van a szexizmus témája. Mi történne, ha egy férfi kiírná az internetre, hogy partnere nem elégítette őt ki eléggé, vagy eléggé sokszor, és szakított vele? Ha egy férfi azt írná, taxitársaságot alapítana, amely csak férfiakat alkalmaz és csak férfiakat szállít? Ha arról írna, hogy micsoda felemelő élmény fiatalabb nővel lefeküdni? Felhördülés és botrány, hímsovinizmussal vádolás? Mert nők ezt mind megtették, és semmi következmény, talán azt leszámítva, hogy gyorsan elterjedtek a neten ezek az írások. Miért van, hogy szexuális erőszak vádjánál egy férfit a felmentéséig bűnösnek tartanak, és a hamis vádnak nincsenek következményei? Miért van, hogy elmegyünk amellett hány és hány férfit kezel a párja sikertárgyként, megmutatva mit is fogott ki vele: érvényesülést, pénzt, presztízst.

Jóllehet a nők sokkal kevésbé érzik magukat biztonságban, valójában jóval több fiú/férfi lesz szexuális bántalmazás, vagy erőszak áldozata. A fiúk/férfiak jóval kevesebbszer jelzik, hogy szexuális erőszak áldozatai lettek, mivel önállónak akarnak látszani, szégyellik a dolgot, félnek, hogy homoszexuálisnak tartják majd őket (ha férfi bántalmazta őket) vagy be kell látniuk, hogy nem voltak elég macsók. Sokszor kiderül: fiatal férfiak a szüzességüket nem épp akart körülmények közt vesztették el. A nő előbb félrevonta a többiektől, majd ráerőszakolta magát, és a férfi azért ment bele, mert muszájnak érezte azt. Zimbardo szerint sokat segítene a mai helyzeten, ha a nők gyakrabban kezdeményeznének párkapcsolati és szexuális téren és megtapasztalhatnák pl. az elutasítással járó fájdalmat, és mit jelent ezt kezelni. Ha megtanítjuk fiainkat, hogy nem kell mindig szexre készen állniuk, ismerjék fel, mikor és hogyan jó nekik és mondjanak nyugodtan nemet. Illetve, ha több családfenntartó nő lenne, a férfiak több időt tölthetnének a gyerekeikkel. „A nőknek is muszáj lesz alapos szemlét tartaniuk a saját előítéleteik, kettős mércéik, valamint a férfiakkal szemben tanúsított fordított szexizmusuk felett, és be kell látniuk ezeket.” (293. old)

„Üvegpince”, írja Dr Warren Farrell a férfiakról utalva arra a jelenségre, amely a legrizikósabb állásokban tartja a férfiakat. Kétségtelen, hogy a nőmozgalom az egyenlő jogok mellett az egyenlő felelősség kérdését nem igazán feszegeti. Ma a nők a férfi felsővezetők fizetését kívánják, ám a kemény fizikai munkát végző férfiak felelősségében már nem kívánnak osztozni. Pedig nagyon függenek (illetve az egész társadalom) tőlük. És kutatásokból kiderült: számos nő is osztozik a nemi sztereotípiákon nőtársaival szemben. Általában kell tenni ellene, nem csupán a férfiaktól elvárni, hogy vetkőzzék le azokat.

Nos, több mint ezer szót adtam ennek a fejezetnek, mivel nagyon jól rámutat, micsoda különbség van aközött, amit hiszünk, és amit a valóságnak hívunk a férfiakat illetően.