A belső monológjainkban, hogyan gondolunk a másikra és a többiekre? Amikor ingerülten rohanni kell és feltartanak, zsémbelünk: „EZ is itt ténfereg. Sem megkerülni, sem átugrani nem lehet.” Bíztos gondolnak ránk is így némelyek, ha belassulunk. Van olyanunk, aki ránk „Te”-ként gondol? Akinek rohadtul nem mindegy, hogy mi van velem. Vagy elfogytak. Kiröppentek. A mama és a papa is meghalt. Az utódoknak a párjuk az első és a gyerekek. Elfáradnak. Nem marad ránk ereje, ideje. Könnyek. Maradt erő gondoskodni, találni olyat, aki hasonló helyzetbe került és valahogyan kapcsolódni, kötődni lehetne? Akinek nem mindegy mi van veled. Ha kicsit jobban utána nézünk mennyi a magányos ember elgondolkodhatunk, hogyan, miért kerültek ilyen helyzetbe? Mennyi ideig voltak valakinek „Te”? Van erejük, képességük ismét találni ilyet? Megerősítendő a hit: ” Megérdemled!” Hiszen, ha már jó ideje egyedül volt, elbátortalanodik. Megkérdőjeleződik magában saját értékessége. Kati