Hú de keservesen tud sírni az ember, ha rádöbben, hogy nincs. Aztán a sírás „helyére lép a döbbent némaság”. Megszólal egy lelki társ, aki hallja a sírásodat. Legyél az a valaki te önmagad! Hát belegondolva. Nem mond rosszat. Elvégre én is vagyok valaki. Ember vagyok én is. Nem rosszabb, mint bármelyik. Amikor a gyerekkorba visszagondolunk a szülönk egy-egy hibázására a sok közül, akkor is az a megoldás, hogy képzeljük el, behelyettesítve a szülőnket a mostani önmagunkkal. Kézen fogjuk a kiskori szomorkodót és kijavítjuk a rossz emléket, behelyettesítjük. Ez egy módszer, ami működik. A képzeletnek teremtő ereje van. A jelenben is lehetek tehát önmagam támasza. Lehetek boldog, mert létezem. Van kezem, lábam, eszem. Tudok tenni. Sajnos aki elment, például odaátra az nem tud. Csak sugallhat esetleg a lelke. (Sokan hisznek ebben). Mindezeket végig gondolva az önbecsülésünk emelkedhet. Az elkeseredettségünk csökkenhet. Hányan zaklatottak az utóbbi időkben, amikor is bizonytalanság miatt a kiegyensúlyozottság helyett, szorongást, pánikot, fenyegetettség érzetet generál járvány, háború, drágulás és egyebek. Ember legyen a talpán, akinek ilyenkor még helyén az esze. :) Kati